Ha valaki ránéz a térképre, egyértelműen megállapíthatja, hogy a Szentföld mediterrán terület, tehát ennek megfelelő éghajlattal, növényzettel, állatvilággal és étkezési szokásokkal rendelkezik. Hogyan képzeljük el az akkori táplálkozást? Mik voltak a legfőbb jellemzői?
Valóban az étkezés alapja az, hogy milyen környezetben élünk. Ahogy említetted, ez elsősorban mediterrán vidék, bár délen vannak szubtrópusi területei is. Ennek megfelelően a táplálkozástudománnyal foglalkozó szakemberek is a mediterrán táplálkozási rendszerbe sorolják a szentföldi vidéket. A Bibliát olvasva is ez rajzolódik ki. Azt is kijelenthetjük, hogy kenyérevő nép voltak, a búza és az árpa volt a legfőbb táplálékuk. Egyedüli étkezési zsiradékuk az olívaolaj volt, emellett zöldséget és gyümölcsöt ettek. A hús nagyon értékes volt számukra, így azt ritkán fogyasztották: a közember nem vágott csak úgy le azokból az állatokból, ami egyben a vagyonát is jelentette.
Ki lehet jelenteni, hogy egészségesen étkeztek?
Szerintem igen. Olyan, ma „szuperételeknek” nevezett élelmiszerek is megtalálhatóak voltak az étrendjükben – oliva, füge, datolya, szőlő (mazsola), teljes kiőrlésű gabonák –, melyek miatt nagy valószínűséggel a ma ismert érrendszeri és daganatos betegségek elkerülték őket. Ezenkívül nem ismerték az élelmiszeripari termékeket sem, mindent természetes forrásból szereztek be, és mivel nekik nem volt magától értetődő, hogy mindig van mit enni, a mértékletesség szabályát is betartották, ami – ma már tudjuk – szintén egészségmegőrző hatású.
Ahogyan az első könyved, a mostani is tele van a saját képeiddel, sokat kutattad Ázsiában a növény- és állatvilágot, a keleti ember szokásait. Létezik még valahol az a fajta természetes életmód, amiről azt gondoljuk, hogy az ember javát szolgálta?
Kutatásaim során elsősorban a mérsékelt övi Ázsiában jártam, Iránban, Kínában és a Szovjetunió egykori tagállamainak területén. Azt mondhatom, hogy nyomokban még megtaláljuk a hagyományos ételkészítési módokat. A kenyér elkészítése például, ami a Bibliában elég hangsúlyos, még mindig a hagyományos módon történik. Irán területén jártam sok pékségben, melyek főként helyben szerzik be a lisztet, és nem tesznek bele semmilyen állagjavítót. A mai napig földbe süllyesztett vagy épített kemencékben sütik a kenyeret.
Külön fejezetet szántál a tudatosan választott éhezésnek, vagyis a böjtnek. Miért olyan fontos ez?
Köszönöm, hogy így fogalmaztál, hogy tudatosan választott éhezés, mert az akkori embernek egyáltalán nem volt természetes az, hogy van mit enni, a Biblia is sok helyen ír éhínségről. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ma ne éheznének családok akár itt, Európában is, de az akkori embernek számolnia kellett olyan időszakokkal, mikor a szomszéd sem tudott neki kenyeret adni. Egy ilyen korban, ha valaki le tudott mondani az ételről, sokkal hangsúlyosabb volt, mint ma. Más súlya is lehetett annak, hogy „ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek, vagy mit igyatok, se testetekért, hogy mibe öltözködjetek. Nem több-e az élet a tápláléknál, és a test a ruházatnál?” (Mt 6,25)
Milyen okokból kerülhetett erre sor?
Többféle okból böjtöltek. Része lehetett a gyásznak, a bűnök miatti vezeklésnek, de az ellenség veszélye miatt is böjttel fordultak segítségért az Istenhez. És ami nagyon érdekes, szokás volt böjtölni a lelki értelemben komoly szolgálatba való belépés előtt is. Ilyen volt Mózes, majd Jézus 40 napos böjtje.
Jézus egyébként úgy beszél a böjtről, hogy ott van mellette az ima és az adakozás is.
Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az akkori ember számára természetes része volt az életnek az ima és a böjt, mert mindkettő az Istennel való kapcsolatkeresést jelentette. Azt fejezte ki, hogy még az ételről is lemondok azért, hogy az Istenre fókuszáljak.
Mit kezd egy természettudós az olyan feljegyzett eseményekkel, mint a csodás kenyér- vagy halszaporítás? Akartál ezekre racionális magyarázatot találni?
Tudósként sem tudok máshogy állni ezekhez a csodákhoz, mint hívő bibliaolvasóként. Nekem az az elvem, hogy úgy kell olvasnunk a Szentírást, amilyen céllal az íródott. A Bibliának nem az volt elsősorban a célja, hogy a korszak természettudományos, kultúrtörténeti leírás legyen, hanem azért született, hogy az Isten üzenetét átadja minden kor emberének, így a 21. század emberének is.
Nyilvánvaló, mikor az ember biológusként is olvassa, sok mindennek utánanéz, elgondolkodik rajta, ennek eredménye két könyvem is. De hozzá kell tennem, a csodák magyarázatánál nem jut előrébb az ember. Én arra jöttem rá, hogy elkezdhetek ugyan természettudományos igénnyel kutakodni az ételcsodák után, de attól még ezek az Isten titkai maradnak. Bármennyire is nagyszerű az emberi gondolkodás és tudomány, alázatra nevel, hogy a korlátokat Isten állítja fel.
Az utolsó vacsora asztalán a kenyér és a bor jelenik meg, és kap nagyon jelentős szerepet. Miért pont ezek?
Ennek egyrészt az az oka, hogy ez volt a két alapvető élelmiszer. A kenyér messze a legtöbbet említett étel a Bibliában, de a szőlő és a bor is. A borról tudni kell, hogy mindennapi ital volt, egyszerűen azért, mert ezzel fertőtlenítették az ivóvizet. Az akkori ember számára a friss és tiszta víz nem volt könnyen elérhető, leggyakrabban az összegyűjtött esővizet fogyasztották. A száraz évszak vége felé a víztározóban már nem volt túl higiénikus a víz. Így
az ókorban még a gyerekek is borral hígított vizet kaptak az egész mediterráneum területén.
A másik ok kifejezetten történelmi. A legtöbb kutató azt feltételezi, hogy Jézus utolsó vacsorája a zsidó pészah megünneplésére esett, melynek előírásai szerint kovásztalan kenyérnek és bornak lennie kellett az asztalon.
Mi az, ami számodra a leginkább megmaradt az akkori szokásokból a kutatásaid alapján?
Számomra az egyik legkedvesebb gyakorlat – ami a történelmi egyházainkban is fennmaradt – az a közösségi étkezés és a hálaadás, az eucharistesas. Azt olvashatjuk a Bibliában, hogy Jézus is „várva várta” az alkalmat, „hálát adva megtörte” a kenyeret, ahogy az általa véghezvitt, már említett ételcsodák előtt is. Most ebben a világjárványos időben, bár kevésbé figyelünk erre, nagyon fontosnak tartom a hálaadást. Mert most lehet, hogy nem úgy tűnik, de minden nap van miért hálát adni Istennek. Erre tudatosan emlékeztetem magamat, amikor leülök a közös ünnepi étkezéseinkhez.
Nyitókép: Karneval
