Egy ágyban az ebfenséggel – nem bántam meg

Persze, mindennek a lányom az oka. Pici korától kezdve az állatok megszállottja volt, de pesti panellakásban, amelyben az „állatot-ide-soha” típusú anyukámmal éltünk, lehetetlen küldetés volt, hogy gazdi lehessen. Pedig mindennél jobban vágyott erre. Édesapja halála azonban mindent felforgatott, az új élet kezdése fényében vidékre költöztünk.

A házról rögtön tudtuk, hogy ez lesz az otthonunk: a kaput nyitották előttünk, mi pedig egymásra néztünk, és némán odabiccentettünk a másiknak. Igen, ez a miénk, itt leszünk itthon. De még be sem csukták azt a kaput, a tízéves gyerek előhalászta a fejéből az ezer évvel azelőtt elejtett mondatott, és számonkérően közölte:

„azt mondtad, ha kertes házban lakunk, lehet kutyám”.

Próbáltam persze kibújni a kötelezettség alól „majd-majd” halogatásokkal, reménykedtem, hogy az új környezet, új iskola, új barátok ingerdömpingjében el is feledkezik a dologról. Ugyan, hiú remény volt. Nap nem telt el a kutya emlegetése nélkül, és a gyászban sem lenne jobb gyógyír – magyarázta a pszichológus is. Tudtam, hogy meg fogok törni, és ez meg is történt, amikor egy hirdetést tolt az orrom alá a gyerek: kistestű, Csöpi névre hallgató, 3 év körüli, sokat megélt, utcára rakott ártatlan szeretetgombóc pislogott esdekelve egy fotón.

Két nap múlva tudták elhozni, de abban a két napban a lányom volt az élő várakozás. A kutya megérkezett, és azonnal lecövekelt a gyerek mellett. Onnantól elválaszthatatlanok voltak. Sóhajtozva néztem őket, tudtam, nem kis felelősséget vettem magamra, miközben tényleg sosem akartam kutyát.

Amikor először kihívtam, hogy a dolgát elvégezze, megváltozott: hideg lett, hó, jég, didergés. A hívásra a fejét lehajtva, vonakodva és görnyedten ballagott utánam. Nem értettem, miért, gondoltam, tart még tőlem, alig bírtam a hátsó kertbe csalni. Engedelmeskedett, de úgy, mint aki egy élet bánatának súlya alatt roskadozik. Amikor visszaindultam a házba, újra hívtam.

Soha nem felejtem el a tekintetét.

Végtelen hitetlenkedés tükröződött benne: őt vissza? A házba? A melegbe? Ez tényleg lehetséges? Nekiiramodott, és ágaskodva átölelt a mancsaival, hálás nyüszögéssel. Végem lett, elvesztem.

Egy téli estén érkezett hozzánk, s természetesen bent akartam berendezni a kuckóját, de a gyerek közölte, hogy az ágyában fog aludni. Már azt is túlzásnak tartottam, hogy az ágya mellett legyen a kuckó, de akárhogy soroltam a higiénai megfontolandókat, a kislány szívhez szólóan esdekelt, és már igazából nem is volt mit tenni, hiszen egymást átölelve hevertek az ágyon. A „csak ma estéből” pedig mi lett?

Igen, hét éve az ágyban ébred az eb, onnan száguld ki minden egyes reggel,

hogy tőlem is kikövetelje az első simogatós gyömöszölést.

Mert természetesen valóban végleg elvesztem azon a téli estén. Igen, ki voltam akadva, hogy felugrik az én frissen mosott ágyneműmre is, hogy sáros mancsnyomok éktelenkednek a fotelon, ágytakarón, hogy játszócsontok kerülnek hol itt, hol ott a talpam alá, és hogy ez egyáltalán nem higiénikus. Hallgattam eleget azt is másoktól, hogy a „kutyának kint a helye”. De be kell lássam,

soha nem alakult volna ki ilyen kapcsolat, ilyen mély kötődés a kutyával, ha nem bent lakik.

És nemcsak a lányomnak ─ nekem is, aki pedig sosem akart egy állattal élni, de akiben ma már az utca elején boldog várakozás ébred, hogy mindjárt rohan elé az a lény, akinek a gazdája hazaérkezése az egész kis lelkét fényre gyújtja. Nincs itthon töltött perc, amiben ő ne lenne benne (követ mindenhová), nincs bánat, amiben ne bújna hozzám, nincs öröm, amiben ne osztozna vidám hempergőzéssel. Az a mérhetetlen hála, hűség és szeretet, ami kis kutyalelkét minden találkozásunknál annyira feszíti, hogy csak sírva-zokogva, toporogva, remegve tudja elviselni, mindent megér.