„Csúszunk bele a társadalmi demenciába” – szinte senki nem tanítana természettudományokat, és ez fájni fog még nekünk

Vonatkoztassunk el egy kicsit azoktól az utcai megmozdulásoktól, amelyek nem sok jóhoz vezettek eddig a pedagógusok ügyével kapcsolatban, és legyünk őszinték magunkhoz – a számok tükrében! Tíz év múlva nem lesz kémiatanár, húsz év múlva pedig a kémiaoktatás már egy lezárt oktatástörténeti fejezet lesz Magyarországon, ezt ígérik az idei tanárszakos felvételi adatok. Tudtuk, hogy ez lesz? Persze, évek óta egyebet sem hallottunk, csak a vészharangot, hogy „jajj, fogy a magyar tanerő!”, különösen a természettudományos szakágakban. Az okokat azonban nagyon leegyszerűsítve anyagi, gazdasági természetüknél domborítottuk ki – részben természetesen jogosan, hiszen, ha egy munkából nem lehet megélni, nem lehet morális kérdés, hogy nem azt választják a fiatalok –, de ennél sokkal többet elárul a mai társadalomról az, hogy az oktatási, nevelési munka iránt ennyire kevesen éreznek elhivatottságot.

Minden tanárszakon baj van, de a legnagyobb baj a természettudományos tárgyaknál tapasztalható: egyes szakokra első helyen egy érettségiző sem jelentkezett, a szakpároknál pedig ugyancsak tragikus a helyzet. A felvi.hu adatai szerint az ELTE-re

biológia-kémia szakra hárman jelentkeztek első helyen, biológia-matematika szakra csak ketten, és fizika szakpárosításban senki sem végezne biológiát vagy kémiát tanár szakon.

Szülőként már nem is aggódva, hanem rémülten figyelem, mi lesz a természettudományos oktatással és különböző alternatívákon gondolkodom, amelyekkel enyhíthetném – mert maradéktalanul pótolni nem tudom  – az egyre hatalmasodó hiányokat.

Megszoktuk már, hogy elemiben is kell különóra a gyereknek, mert szerintem sem a tanító néni, sem az iskola nem képes – tisztelet az általam nem ismert kivételeknek – az alapokkal olyan mélységig foglalkozni, hogy később azokra könnyedén lehessen építeni. Hatosztályos gimnáziumba készülünk, angol nyelvű kémia szakra, de már harmadikban elkezdjük a külön matekórát és külön természettudományos ismereteket, mert az egyébként angol-magyar kéttannyelvű oktatásban a harmadikos gyerekek nem tanulnak az anyanyelvükön természetismereti alapokat. Nincs benne a tantervben, és előző években sem volt benne. Helyette angolul egy Nature and Science nevű tárgyat gyűrnek, ami zavaros koncepciójával és strukturálatlan ismeretanyagával egyáltalán nem alkalmas a természettudományok egyik alapfeltételének, a rendszerszemléletnek az elsajátítására. Így gyakorlatilag az iskola otthoni alternatíváját építettük ki, hogy a gyerek ne legyen az iskolarendszer áldozata – erről itt írtam bővebben. Mire eljutunk a hetedik osztályig, amikor már kémiát is tanulhatnának a gyerekek, nemigen lesz tanár, aki oktassa őket, de tantárgyak sem lesznek már így, külön, mert ha semmi sem változik, valószínűleg összevonva, természettudományok név alatt ismerik majd meg a kémiát, a fizikát és a biológiát – ha lesz, aki azt a tárgyat tanítsa.

Miért gondoljuk, hogy ha nincs kémiatanár, majd lesz, aki mindhárom tudományterülethez ért, ráadásul komplexen képes tanítani ezeket a külön-külön sem könnyű tárgyakat?

Vajon mire lesz alkalmas és elegendő az összevont tárgyból szerzett tudás?

Ez a megoldás semmilyen releváns eredménnyel nem kecsegtet a gyerekek későbbi szakmaválasztása és elmélyülése szempontjából, ráadásul azt erősíti bennük, hogy a felületes tudás éppen elegendő a boldoguláshoz. Hogy képzelheti azt bárki is komolyan, hogy az ismeretek megszerzésének, feldolgozásának és elmélyítésének folyamatát ennyire le lehet egyszerűsíteni? Az élet egyetlen természeti formája sem fog a kedvünkért leegyszerűsödni, csak azért, mert nem vagyunk képesek a megfelelő ismeretekkel felruházott szakembereket „kitermelni”.

Mi lesz a következménye ennek a hatalmas tanárhiánynak? Több is lesz, egyik sem vidám. Egyrészt még jobban kinyílik a társadalmi olló, és lesznek, akik magánúton, a szülők anyagi erőfeszítéseinek segítségével megszerzik a szükséges ismereteket és továbblépnek a pályán vagy elmennek az országból, a kevésbé tehetősek pedig a középszerűségben ragadva félműveltek maradnak. A gazdasági állapotokat tekintve jó eséllyel az utóbbi csoport látszik nagyobbnak, azaz egyre műveletlenebb lesz a társadalom, így egyre kevésbé lesznek releváns megküzdési stratégiái is. Ugyanakkor minél alacsonyabb a műveltség szint, annál nagyobb a frusztrációs potenciál, ezzel egyenes arányban nő az agresszió szintje. Persze, ha eléggé türelmesek vagyunk, egy idő után már fel sem fog tűnni, hogy hiányzik az a tudás, amit most siratunk, hiszen,

ha jó mélyre tesszük a küszöböt, nem fogunk belebotlani.

Így csúszunk bele szépen lassan a társadalmi demenciába, és ettől egyelőre a pedagógusbérek emelése sem tud megmenteni, mert a legtöbb szakértő egyetért: attól, hogy magasabb lesz a bér, még nem lesz automatikusan több jelentkező a tanárszakokra.

Nem árt tisztában lennünk azzal sem, hogy a tanári munka sosem tartozott a legjövedelmezőbb szakmák közé, akkor sem, amikor a presztízse sokkal magasabb volt, mint manapság. Ugyanakkor rengeteg és folyamatos felkészüléssel járt, és ebben nem kellene, hogy változás legyen ma sem: egy magát, a tárgyát és a gyermekeket komolyan vevő pedagógus számára természetes, hogy napról-napra készül, lépést tart a tudományos és technológiai újdonságokkal, és minden erejével azon van, hogy fenntartsa diákjai motivációját. Nagyon nehéz ezt a teljesítményt többnyire egyenletesen hozni egy teljes életpályán, és nagyon kockázatos ennél kevesebbet nyújtani. A hatalmas munkát és a vele járó emberpróbáló felelősséget nem lehet számokban kifejezni és nem lehet eléggé megfizetni sem. Így tehát egyre erősebbnek és elszántabbnak kell lenni ahhoz, hogy valaki a tanári pályát válassza, majd ezen meg is maradjon. Amikor régi vágású, klasszikus tanárfigurák jutnak eszünkbe, tudásukon felül pontosan ezt a belső erőt csodáljuk bennük.

Hol van ez az erő a mai oktatásból? Hol van ez az erő a mai emberből?

Nem arról van szó, hogy hivatástudattal kellene pótolni az alacsony fizetéseket. Inkább arról, hogy lássuk meg: a pénz sok esetben nem elsődleges, vagyis csak azért, mert megfizetnek egy szakmát, nem teremnek benne automatikusan megfelelő munkavállalók. Ha pedig azt látjuk, most több sebből vérzik a rendszer, nem lesz jó megoldás, ha azok közül csak az anyagi természetű bántalmakat orvosoljuk.

Világosan látszik, hogy a tanárhiánnyal összefüggő jelenségek megoldását nem lehet csupán az oktatástól vagy a kormányzattól elvárni. Ehhez sokkal szélesebb körű társadalmi tudatosságra és összefogásra van szükség, és talán most érkezett el az a pillanat, amikor a szülőket és a családot ismét komoly partnernek kell tekintenie az iskolának – ahogy ez az oktatás aranykorában volt. Többek között azért is fontos ez, mert egyre gyakrabban látom: a gyerek oktatását nemcsak az adónkból, hanem a családi kasszából is fizetjük a különböző magánprogramokon. Eljutottunk ugyanis oda, hogy az adóforintokból fenntartott oktatás nem képes ellátni bizonyos alapfeladatait, ezért az „árnyékzónában” mi, szülők gondoskodunk a gyerekek felkészítéséről, magánúton – persze csak akkor, ha nem adnánk lejjebb a gyerek tudása felé támasztott elvárásainkból, és futja is az ilyen kiadásokra.

Egyetlen „örömünk”, hogy magántanárt egyre könnyebben találunk, mert mintha többen élnének ilyetén bevételekből, mint korábban. Fájó, hogy cserébe, az iskolába nincs, ki tanítson.

Egyelőre ebben mi párhuzamosságban működünk, de ez senkinek nem jó: a gyerek az iskola mellett is tanulásra kényszerül, mi szülőként délutánonként átvedlünk tanárrá, vagy éppen szállítjuk a gyereket a különórákra. Idővel, pénzzel és fáradsággal fizetünk azért, hogy kompenzáljuk az oktatási rendszer hibáit. A hétköznapok nyelvére lefordítva ez azt jelenti, hogy aki családot alapít és gyermeket vállal, az a gyermek oktatási intézménybe íratásától kezdve minimum az érettségiig – vagyis 3+12 évig – szülőként maga is az oktatási rendszer foglya. 

Mindannyiunk morális felelőssége, hogy ezen mihamarabb változtassunk!