Megosztó

„Nem érzem, hogy számíthatnék az oktatási rendszerre szülőként”

Az oktatás orrunk előtt zajló, már nem is olyan csendes pusztulása szülőként régóta nemcsak szomorúvá, de rendkívül dühössé is tesz. Harmadikos a kislányom, az első két iskolai évét tönkretette a pandémia, a harmadikat az egyelőre sehová nem vezető pedagógussztrájkok – és még ki tudja, mi következik. Eszter ugyancsak harmadik éve rajong a tudományos kísérletekért, különösen a kémiáért, és bár sok mindent megteszünk, hogy kiélhesse szenvedélyét, nem tudom, lesz-e kémiaszakos tanár, mire odaér, hogy tantárgyként is tanulhasson majd a témáról az iskolában.

Magyar-angol kéttannyelvű iskolába jár a gyerek, és harmadik osztálytól tanul természetismeretet, de csakis angolul. Az egyik első lecke a madarak tollának szerkezetéről szólt. Amikor kérdeztük, miért nem tanulják anyanyelven is a természettudományt, esetleg miért nem korábban kezdik ezt a tantárgyat, a válasz az volt: nincs benne a tantervben. Jelenleg tehát – amikor a sztrájkok miatt éppen nem marad el óra – kizárólag a Nature and Science nevű tantárgy keretében találkozik a kilencéves, szivacsagyú gyermek természettudományos ismeretekkel az iskolában.

Itthoni körülmények között persze nem, hiszen az állatkerttől és a fűvészkerttől a természettudományi tematikájú múzeumoktól a Csodák Palotájáig minden olyan helyet rendszeresen felkeresünk, ahol van esély a természetismeret és a tudományos jelenségek megfigyelésére. Emellett jelentős befektetésünk van tudományos játékokban, és saját kis tudományos laborja van otthon Eszternek, rengeteg, gyerekeknek való kísérleti lehetőséggel. Már óvodáskorában beszélt angolul, ezért a YouTube-on rendszeresen néz tudományos témájú videókat, nemcsak magyar nyelven, illetve teljes ismeretterjesztő filmeket fogyaszt, például a vérkeringésről, a baktériumokról és vírusokról és a vulkánok működéséről. Kőnig Dokit nemrégiben fedeztük fel, de néhány mondatát kívülről fújja már, és persze a könyvtárban is leginkább a tudományos témájú könyveket keresi.

Kilencévesen pontosan tudja, hogy a kedvenc kísérleteit hogyan lehet otthoni körülmények között, biztonságosan elvégezni, sőt, azt is, hogy egyes kísérleteket több módszerrel is be lehet mutatni. Nálunk szódabikarbónából garantáltan több fogy a „laborban”, mint sütés-főzés alkalmával, de ez az állítás az ecetre is igaz. A zöldségesnél is gyakrabban vásárolunk lilakáposztát, mióta felfedezte, hogy annak kék leve van, de azt ciklámen színűre, majd halványrózsaszínre festi a citromlé – mennyiségtől függően.

Olykor ecetszagban úszik a lakás, de semmiért nem adnám, hogy ilyenkor a kislányom két lábbal a föld fölött lebeg a boldogságtól. Ahogy azt a jelenetet sem cserélném semmire, amit akkor láthattam a szobájába lépve, hogy a periódusos rendszer elemeinek vegyjeleit tanulja önszorgalomból, és azt, hol a helyük a Mengyelejev-féle táblán. A megszállottság legújabb fejleménye, hogy a harmadikos angol vizsgára kémiai kísérlettel készül, tehát jelenleg az anyagok sűrűségét, oldódását és a savas-bázis reakciót tanuljuk angolul.

 

Minden családban vannak kedvenc történetek a szülők gyerekkoráról. Nekem azt kell rendszeresen elmesélnem, milyen kísérleteket végeztünk a kémia és a fizika laborban, és mi volt a biológia szertárban, amikor még én jártam iskolába. „Anya, nem lehet, hogy én is abba az iskolába járjak, ahová te jártál?” – ez a mese zárszava Eszter részéről.

Nem, nem lehet, mert a laborkörülmények és a gazdagon felszerelt szertárak nem maguktól működtek, hanem kiváló, a tantárgyukat szenvedélyesen képviselő tanárok működtették azokat, és ők mindig többet adtak, mint a tankönyv vagy a kötelező tanterv. Visszagondolva úgy tűnik,

mintha valóban értették volna, hogy ők tulajdonképpen a varázslat megteremtésére szerződtek,

olyan varázslók voltak, akik óráról-órára titkokkal szegeztek az iskolapadba. Ezek a ma már idős pedagógusok bizonyára elképedve nézik, hogy a kommunizmus után „felszabadult” oktatás hogyan rántotta le magát egy vállalhatatlan színvonalra, hogy a digitális és internetes lehetőségekkel kitárt ajtókon hogyan menetelünk a legsötétebb műveletlenségbe.

Szülőként nagyon büszke vagyok, hogy ilyen kitartóan érdeklődik lányom a természettudományok iránt, de ahogy telik az idő, egyre nagyobb kihívást jelent ennek az érdeklődésnek a fenntartása, mert egyikünk sem a reáliákra szakosodott a családban. Hónapok óta keresünk olyan kémiaszakos tanárt, aki magánórák keretében tudna foglalkozni Eszterrel, de mindenki azt mondja, hogy „nagyon kicsi még a gyerek az ilyesmihez”, amitől külön megáll az eszem. Melyik dicsőséges oktatásmódszertan képes megmondani, hogy a gyerekeknek mikortól szabad érdeklődniük a világ dolgai iránt? És vajon miért nem lehet már első osztálytól ismerkedni a természettel, ha egyszer a klímaváltozás problémáiról szól a jelen, még inkább a jövő?

 

Még van egy évünk az elemiből, majd még kettő az általános felső tagozatából, tehát ugyanannyi időt kell még kibírnia Eszternek, mint amennyi ideje már rutinosan kísérletezik otthon ahhoz, hogy tantárgy keretében is találkozhasson ezekkel az ismeretekkel. Persze, semmi garancia nincs rá, hogy addig nem változik meg a tanterv, nem vonják össze a természettudományokat – amit egy ideje már rebesgetnek. Vajon három év múlva lesz-e még, aki tanítson kémiát, fizikát vagy biológiát? Ki fogja átvenni tőlem, szülőtől a kémiatanítást?

Nem hiszem, hogy egyedül vagyok a dühömmel, mert a környezetemben azt látom,

sok tehetséges, érdeklődő gyermek lelkesedését veszi semmibe a mai közoktatás.

Tisztában vagyok vele, hogy nem minden gyereknek ennyire „speciális” az érdeklődése ilyen „korán”, de egészen biztos, hogy minden fiatalnak vannak kedvenc témái, és gyakran azon múlik, hogy el tud-e mélyülni valamiben, hogy milyen megerősítést és támogatást kap. Nem hiszem, hogy vagyonokat kell költeni költséges hobbikra, de abban nagyon is hiszek, hogy a megcsillanó érdeklődéssel kötelességünk kezdeni valamit, és azt is vallom, hogy ez részben az iskola dolga.

 

Szülőként ugyanúgy megvannak a határaim, mint az iskolának, de jelen pillanatban nem érzem úgy, hogy számíthatnék az oktatási rendszerre a gyerek szenvedélyes érdeklődésének táplálásában, fenntartásában. Ettől vagyok dühös. Ebben a történetben mindenkinek van szerepe, és mindegyik félnek bele kell tennie a saját energiáit ahhoz, hogy ne a véletlenek összjátékának tudhassuk be, ha esetleg mégis tudós lesz a gyerekből.

Mihez fogunk kezdeni húsz-harminc év múlva, ha most hagyjuk, hogy gyermekeink érdeklődését, szenvedélyes tudásvágyát és kreativitását elsöpörje és semmibe vegye a „rendszer”? Az idézőjel az oktatási rendszer minden elemére érvényes, ahogy a jelenlegi züllés is az oktatás minden szereplőjét érinti. Szülőként legszívesebben magántanulóként foglalkoznék a gyerekkel, mert úgy látom, hogy egy-egy órányi elmélyült olvasással, beszélgetéssel, kísérletezéssel és alkotással messzebbre jutunk, mint amit az iskolából hazahoz a harmadikos – de mi lesz később? Sajnos, a magántanulói státuszt is eltörölték már, tehát marad a magánóra – amiről még nem tettünk le –, és a rendszeres tematikus külön programok.

De dühös vagyok azért is, mert érdemi módon nem foglalkozunk azzal, hogy az ismeretátadás jelentős része már nem az iskolában történik. Ennek következménye, hogy a szülők már régóta sokkal többet fizetnek ki külön foglalkozásokra, mint amennyibe a tömegoktatásba bezsúfolt gyerekek „tanítása” kerül.  Az idézőjel ezúttal a tanítás fogalom erkölcsi tartalmának jelentős torzulására utal. Többet tanul a gyerek az itthoni és a könyvtári könyvekből, mint a tankönyvekből, több ismeretre tesz szert a szabadon elérhető ismeretterjesztő anyagokból és a közös tevékenységeinkből, mint az iskolai órákon, miközben a napnak több mint felét tölti a padban.

Biztos, hogy rendjén van ez így? Elfogadható lenne az, a jelenlegi állapotok alapján szinte garantálható következmény, hogy húsz év múlva nem lesz orvos, vegyész, mérnök és még sorolhatnánk, milyen szakember, akire rábízhatnánk magunkat és a dolgainkat? Nem kéne valami elképesztően nagyot, gyökereset és igen merészet változtatni az egész szemléleten, amivel a mostani iskolarendszer működik?

Jó, hogy végre foglalkozunk a pedagógusok helyzetével, hogy nyoma van annak, a rendszer alkalmazottai, a szakértők és a „felhasználók”, vagyis a szülők és a diákok is elégedetlenek. De nem vagyok benne biztos, hogy a nagy nyilvánosság előtt a jó kérdéseket tárgyaljuk és egyáltalán a megfelelő módon kommunikálunk, például egy sztrájk alkalmával. Abban viszont hiszek, hogy a szakértők véleményére kellene alapoznunk, és jó volna ha nem csak kérdeznénk, de meg is hallhatnánk őket – végre valahára.

Ajánljuk még:

Így hat a gyermekkori kötődésed a párkapcsolatodra

A kötődés témájáról egyre többet hallani. Jól is van ez, mert mai tudásunk szerint nagyjából 70 százalékban befolyásolja a kötődési mintázatunk azt, felnőttként hogyan viszonyulunk a kapcsolatokhoz.