„A gyerekhez is úgy szólok, mint a felnőtthöz, talán ez a titkom” – Kőnig dokival beszélgettünk

Máramarosszigeten születtél, kilencéves voltál, amikor a család Magyarországra költözött a rendszerváltás után. Milyen emlékeket őrzöl az otthonról?

A családi környezetről vannak a legélénkebb emlékeim: ott nagyobb volt a család, együtt voltak az unokatestvérek, a nagybácsik, a nagymamák – az egy teljesen másfajta élet volt, mint amikor átköltöztünk, mert itt négyünkre szűkült a család. Aztán emlékszem, hogy ott voltak hegyek és hó, meg emlékszem arra, hogy fölkelek, kimegyek, édesapám havat lapátol – nem tudom, hány éves lehetek, de valahol az óvodás nagy csoport körül –, és a nyakamig ér a hó. Sok emlékem van a román-magyar ellentétről, amit az iskolában tapasztaltunk. Az általános iskolában minden szünet a túlélésről szólt: mi, magyar elemisták délután jártunk, a román felső tagozattal. Nagyon hamar megtanultam alkalmazkodni és túlélni, fölállni a földről és továbblépni.

Azt tanították, hogy akkor is ki kell állnod a magyarságod mellett, hogyha fáj.

Ezek a legélesebb emlékeim, de mára már a rossz élmények is megszépülnek.

Orvos családból származol, ami még nem feltétlenül jelentette azt, hogy belőled is orvos lesz. Ösztönösen vágytál erre a pályára, a jó családi minta alapján, vagy elvárás volt veled szemben, hogy folytasd a szakmaválasztás hagyományát?

Számomra a pályaválasztás furcsa, érdekes helyzet volt. Négyéves voltam, amikor a televízióban adták A Fekete-erdei klinika című sorozatot, és nagyon tetszett nekem, ahogy Brinkmann professzor és családja élnek, ahogy az egész környezet működik. Ez adta az inspirációt, hogy orvos legyek, de előtte azért „voltam” Forma 1-es pilóta is. Gyakorlatilag négyévesen döntöttem el, hogy orvosként szeretnék dolgozni, és a család mindvégig támogatott ebben. Volt ugyan egy rövid megingásom érettségi előtt egy-két évvel, amikor azt gondoltam, hogy inkább elmegyek IT vagy pénzügyi irányba, de végül visszatértem az eredeti célomhoz. A szüleim ugyanis nagyon bölcsen kezelték a helyzetet, komolyan vették, hogy irányt akarok váltani, és édesanyám hozott különböző könyveket, hogy tájékozódjam azokról a szakmákról is, ne csak financiális megfontolások alapján döntsek. Végül nem tartott sokáig a megingás, hamar egyértelművé vált, hogy az én utam valóban az orvosi pálya. Emlékszem, hogy amikor az egyik első egyetemi órán megkérdezték, ki miért választotta ezt a szakmát, nagy kacagás tört ki, amikor elmondtam, hogy én egy német szappanopera-sorozat miatt vagyok itt.

Az orvosláson belül eléggé speciális terület a gyermekgyógyászat, és még ezen belül is a gyermeksebészet – szűk szakemberi gárda praktizál az országban ezzel a tudással. Mikor vált egyértelművé számodra, hogy gyermeksebész szeretnél lenni?

A sebészeti vonal nagyon korán – ez egyszerűen a habitusomból jön. Olyan személyiség vagyok, akinek szüksége van az instant eredményekre, azonnal látnom kell a munkám eredményét, különben demoralizálódom. Márpedig a műtét azonnali eredménnyel jár. Nagy tiszteletem a belgyógyászatban dolgozó kollégák iránt, hiszen ők sokáig kezelnek egy beteget, akár évekig is eltarthat, amíg eredmény mutatkozik a munkájukban – én nem bírom ezt a fajta bizonytalanságot. A gyermekgyógyászati irány az egyetemen derült ki, ugyancsak hamar. A második három év az orvosi egyetemen már a klinikumról szól, ott a medikus betegekkel is találkozik. Számomra napokon belül egyértelmű lett, hogy nem akarok felnőttekkel dolgozni.

Miért? Mi a baj a felnőttekkel?

Nincs türelmem hozzájuk. Empatikus embernek tartom magam, de nem szabad összekeverni az empátiát a szimpátiával. A szimpátia által képesek vagyunk sajnálni a szenvedőt. Az empátia viszont az én olvasatomban azt jelenti, hogy valakinek a gondolatvilágát magamévá tudom tenni. Én nem tudok azonosulni egy olyan felnőtt attitűddel, amelyben a gyógyulni vágyó a vérvételtől fél, elhúzza a kezét a tű láttán.

Egy gyerektől bármennyi hisztit el tudok viselni, mert ő nem érti az összefüggéseket, nem tudja, mi történik körülötte, és természetesek a reakciói.

A Kőnig doki helyreteszi sorozattal nemcsak a gyerekeknek segítesz, hanem a szülőknek is. Sehol nem kapunk ugyanis „felkészítést” arra vonatkozóan, hogy miként érdemes egy gyerekkel a számunkra is részben ismeretlen orvosi, egészségügyi témákról beszélgetni.

Nem titkolt célom, hogy a médiajelenlétem, a videóim, a cikkeim egyszerre szóljanak gyerekeknek és felnőtteknek. Emiatt nagyon nehéz egyébként belőni a megfelelő formátumot. Sokszor megkapom a médiaszakemberektől, hogy lehetetlen küldetésre adtam a fejem, de azt gondolom, hogy az eredményesség nem csak a nézőszámon múlik. 

Mi szól amellett, hogy egy tartalommal szólj a két korosztályhoz? 

Megtapasztaltam a rendelőben, hogy egy szülő krízishelyzetben, műtét előtt, vagy az ellátás során mennyire félti a gyermekét. Ilyenkor kénytelen vadidegen környezetben egy vadidegen embernek átadni az irányítást a legféltettebb kincse felett.

Ebben az állapotban nincs szüksége sokkal több információra, mint egy öt-hat éves gyermeknek.

Természetesen, később a szülőkkel is folytatok beszélgetéseket, amikor a félelmek már csökkentek.

Talán mindenki fejében megfordult már a kérdés, aki ismeri a munkádat, hogy a huszonnégy órát hogy sikerül úgy beosztanod, hogy családra és médiaanyagok gyártására is jusson időd.

Az elején csupán hobbi volt a média, és mivel extrovertált személyiség vagyok, jól éreztem magam benne. Az első tapasztalatok aztán arcul csaptak, mert amíg nem léptem ki a médiatérbe, azt gondoltam, hogy mindenkit érdekel a szakmám. Aztán rájöttem, hogy nem. Akkor kezdtem el még jobban foglalkozni ezzel a projekttel, mert rájöttem, hogy nemhogy nem érdekli az embereket, amit csinálunk, de nem is tudják, hogy mi történik a kórházban, egy rendelőben, mit gondol egy orvos két beteg között. Óriási a szakadék az orvos és a beteg között, de hiába kapaszkodunk akár az orvos, akár a beteg részéről az előző, hagyományosnak mondható orvoslásba, egyre inkább partneri kapcsolat lesz a meghatározó, mert erre van szükség. Úgy viszont, hogy nagyon nagy az alá-fölérendeltség, információs aszimmetria van, ez nem valósulhat meg. Ezért szeretném csökkenteni a szakadékot azzal, hogy

a videókban vagy a cikkekben közelebb viszem az egészségügyet a betegekhez, a szülőkhöz, az én esetemben a gyerekekhez is.

A praxisod elején néhány évet külföldön is töltöttél. Ott láttál hasonló gyakorlatot a gyermekgyógyászatban?

Két évig dolgoztam az Egyesült Királyságban, majd visszajártam helyettesítőként hét évig. A kilences szám egyébként meghatározó az én életemben: kilenc évig éltem Erdélyben, kilenc évig éltem Szegeden, az egyetemi évek alatt, összesen kilenc évig dolgoztam itthonról, de Angliában, és lassan kilenc éve élek már Budapesten. Általános orvosként dolgoztam kint, több magánklinikán és az NHS-ben, és nagyon sok mindent megtanultam, nemcsak szakmai fogásokról, hanem elsősorban főként az emberekhez való viszonyulásról.

Az első és legfurcsább dolog az volt számomra, hogy odakint mosolyognak az emberek. A felkészítésem alatt külön

felhívták a figyelmünket nekünk, kelet-közép-európaiaknak, hogy kezdjünk el mosolyogni, mert az ottani kultúrában nagyon hamar ellenszenvessé válunk gyógyítókként, ha azt látják, hogy nem mosolygunk a betegekre.

Félni fognak tőlünk, és nem fognak hozzánk fordulni bizalommal. Az elején ez műmájerségnek tűnt, hiszen mindenkire mosolyognak, akkor is, ha nem kedvelik az illetőt, de ma már tudom, hogy úgy is képes vagy rosszul érezni magad a környezetedben, ha mosolyogsz, és úgy is, ha éppen dühöngsz. Az érzéseid – a félelmeid, a bánatod vagy a kétségeid – megmaradnak, de nagyon nem mindegy a másik fél számára, hogy mit mutatsz ebből – és főleg nem mindegy, ha gyermekekkel dolgozol. Megtapasztaltam kint azt is, micsoda türelemmel vannak a gyerekekhez, hogy ha kell, tizenötször is megismétlik a mondatot, és megvárják, hogy biztosan megértse. Ez a tapasztalat sokat tett a családból hozott mintákhoz és a tanáraimtól átvett szemlélethez.

Maradhattál volna Angliában is, ahogy azt nagyon sok orvos teszi. Miért döntöttél úgy, hogy visszajössz?

Nagyon nehezen találtam meg a hangot az angol gyerekekkel. Nekem soha nem volt megterhelő egy gyerekkel beszélni, az ő attitűdjét felvenni, vele kommunikálni, számomra ez nem bonyolultabb, mint járni. Ott, kint elkezdtem olyan meséket nézni, amiket ők néznek, elkezdtem kitanulni a szlenget, amiket ők használnak, de akkor sem éreztem, hogy úgy tudok kapcsolódni a gyerekekhez, mint itthon, az anyanyelvemen. Ez egy óriási ösztönzés volt abban, hogy hazajöjjek.

Pontosan tudjuk pedagógiából, hogy nem mindenki alkalmas minden korosztállyal való munkára: a kisgyermekekhez való közel kerülés, az ő nyelvükön való kommunikáció részben alkati kérdés. Számodra mikor derült ki, hogy ilyen könnyen tudsz közeledni a gyerekekhez?

Köztem és a húgom között kilenc év van. A húgom egyéves volt, amikor mi áttelepültünk, és a szüleim értelemszerűen rengeteget dolgoztak, de mivel nem volt se pénzünk, se ismeretségeink, ezért én rengeteget vigyáztam a húgomra. Játszottam vele, megvacsoráztattam, tisztába tettem, lefektettem aludni – mindent csináltam, ami a gondoskodást jelenti. Már akkor látszott, hogy ez számomra nem jelent extra erőfeszítést. Innen eredeztetem a gyermekekkel való természetes viszonyomat, meg persze a családomból, hiszen az egész família gyerekorientált, tehát lehet, hogy örököltem ezt a képességemet.

Hogy csinálod? Mivel lehet egy gyereket egy nehéz helyzetben lefegyverezni, együttműködővé tenni, miközben semmit sem tud arról, mi történik körülötte, és egy idegennek kell engedelmeskednie?

Őszinteséggel. Éppen azzal, hogy nem úgy kezelem, mint egy gyereket általában szoktak. Mennyire irtózatosan unalmas lehet, amikor mindenki úgy kezel, mintha nem lennének saját gondolataid, mintha csak egy cuki baba lennél, akinek nincs saját véleménye! Én komolyan veszem a félelmeiket, a hiedelmeiket, nem nevetem ki őket a felnőttek számára butaságnak tűnő dolgok miatt, hiszen az ő világukban ezek valós félelmek. Ugyanúgy beszélek velük, mint most veled. Sokszor elmondom, hogy a gyerek kicsi, de nem hülye, és ha nem kezeljük megfelelő komolysággal és őszinteséggel a problémáit, elveszítjük a bizalmát. Ráadásul nem úgy veszítem el a gyerek bizalmát, mint a felnőttét, aki tudatosan dönt amellett, hogy nem áll szóba velem többé, mert

egy gyerekben nem tudatosul, hogy nem bízik meg már bennem, csak megváltozik a viselkedése.

Számára ez nem döntés, erről ő nem is tud.

Hogy látod, változott-e a szülők reakciója a tevékenységed hatására?

Az elején nagyon nehéz volt, mert mikor belép hozzám a gyerek az ajtón, én azonnal vele foglalkozom, nem a szülővel, hiszen a gyermeknek azt kell éreznie, hogy miatta vagyok ott. Csak neki mutatkozom be, neki mondom el, hogy mi fog történni, tőle veszem fel az anamnézist. Az elején szólnom kellett a szülőknek, hogy ne beszéljenek bele, de valahogy elteltek az évek, és most már egyszerűen nem látom, hogy meglepődnének. Nyilván ez a rendeléseinkre igaz, akut helyzetben azért néha még előfordul, de én ezt már nagyon-nagyon könnyen kezelem.

A gyereken keresztül kommunikálok a szülővel:

a gyerekekkel beszélek, miközben a szülő nyilván figyel, és amikor elértem a mondandómnak egy bizonyos fázisához, vagy a megbeszélés, konzultáció bizonyos pontjára, akkor ránézek a szülőre, és meg szoktam kérdezni, hogy eddig érthető-e, amit mondtam. Ha szükséges, kiegészítem még néhány információval vagy pontosítok. Nem tudom, hogy a szülők ebben a helyzetben mit látnak, de azt tudom – és erre nagyon büszke vagyok –, hogy megengedik nekem, hogy így dolgozzak: megengedik, hogy a gyereket helyezzem az előtérbe, és ez nagyon nagy eredmény.

Mi okoz számodra komolyabb kihívást?

Sikerek ide vagy oda, ez kemény szakma. Itt vannak olyan helyzetek, éjszakák, nappalok, amiket nem kívánok senkinek. Örök vívódás van bennem, hogy mennyi időt veszek el a saját családomtól ismeretlen családok kedvéért, elég jó vagyok-e, abban, amit csinálok. A nehézségeim olyanok, mint egy örvény, amelyben ide-oda csapódom egyik helyzetből a másikba. Nincs egyetlen dolog, amiről azt mondhatnám, hogy kifejezetten nehéz: ez az egész úgy, ahogy van, egy kemény szakma.

Mi a helyzet a saját gyerekeiddel? Az ő orvosuk is te vagy, vagy más kolléga kezeli őket szükség esetén?

Otthon „csak” apa és férj vagyok, a feleségem nem tekint rám orvosként. Miközben a fél ország rám hallgat,

tízezrek követik a videóimat és a tanácsaimat, amikor a gyerekek betegek, a feleségem mindig azt monda: „meg kell kérdeznünk erről egy orvost”.

Pedig én még álmomban is gyermeksebész vagyok. Persze, nyilván nem értek minden területhez, hiszen leginkább gyermektraumatológiával, gyermeksebészettel és gyermekurológiával foglalkozom, ezért aztán természetesen van háziorvosunk, gyermekorvosunk. Egyébként a saját munkámban is szoktam konzultálni a többi kollégával, ha szükséges: felhívom a belgyógyászt vagy a bőrgyógyászt, ha a kezelés az én szakterületem határain kívülre nyúlik.

A társadalmi elismertség mellett nagyon fiatalon kaptál rangos szakmai díjat, a 40 év alattiak kategóriájában Szent-Györgyi Albert-díjas orvos vagy. Mit jelentenek számodra a visszajelzések?

A Szent-Györgyi Albert-díjra hihetetlenül büszke vagyok, ugyanis én a szakmai zsűrinek a különdíját nyertem el. Hatalmas impulzust adott a szakmai hozzáállásom és a médiajelenlétem számára is: olyan volt, mintha évekre feltöltöttek volna energiával. Meghatározó visszajelzés volt. Emlékszem, hogy ültem otthon, nézegettem a díjat, és arra gondoltam, hogy bár tudom, hogy vannak hibák, nyilván lehet jobban is csinálni, de talán jó irányba haladok, valószínűleg nem csinálom olyan rosszul.

Dr. Kőnig Róbert jelenleg versenyben van a Highlights of Hungary shortlistjén, hogy a közönségszavazatok révén támogatást kapjon további munkájához. A 2013-ban alapított Highlights of Hungary célja, hogy a kiválóság, a hazaszeretet és a cselekvő lokálpatriotizmus értékei mentén, évente elismerje és széles körben megismertesse a legkiválóbb emberi teljesítményeket, valamint közösséget szervezzen azok alkotói és alakítói köré. Nagyköveteik támogatásával évről-évre olyan kiemelkedő történeteket és kiváló teljesítményeket gyűjtenek össze szerte a Kárpát-medencében, melyekre méltán lehet büszke mindenki, példaértékűek, szemléletformálóak és társadalmilag hasznosak. 

Nyitókép: Dr. Kőnig Róbert