„Csak egy falatot egyél már, na. Ebben nincs cukor!”

Bárhova megyek, itt-ott belefutok a szíves kínálásokba. Aztán a furcsálló pillantásokba, elharapott, bíráló dünnyögésbe, rosszalló tekintetbe, kétkedő arckifejezésbe botlok.

Mert mi az, hogy valaki tényleg kerüli a cukrot? „Úgy nem lehet élni, csak itt teszed-veszed magad, otthon meg tömöd a krémest magadba biztosan.” Hiszitek vagy sem, ilyen mondattal már szembesültem, mert akad, akinek tényleg nem életszerű, hogy az egészségem érdekében nem eszem egy ideje finomított cukorral készített ételeket.

Eszem szénhidrátot eleget, de csak olyat, amit a természet maga kínál: gyümölcsöt, zöldséget, gabonát. Nem kérek az ízesített joghurtokból, pudingokból, a kekszekből és csokikákból, és a levesporokat, konzerveket is kerülöm, mert tudom, hogy milyen magas a cukortartalmuk.

Nem is kívánom már a cukrot, de ha nagy ritkán mégis édes ízre vágyom, akkor se futok a krémes után. Ha nem csillapítja az éhemet egy barack vagy pár szem szilva, akkor sütök egy ropogós kölespalacsintát, és magam főzte, cukormentes lekvárral töltve eszek egy-két darabot. Pont elég arra a napra az édesből, de lehet, azon a héten már nem is kívánok többet.

Az elmúlt időszak cukorkerülő életmódja azonban amellett, hogy leadtam néhány kilót, arra is jó volt, hogy megtapasztaljam, milyen nehezen fogadja el a környezet valaki ízlésváltozását, életmódváltását. Hiszen azt szokták meg, hogy jókedvre deríthetnek egy rózsaszín mázzal bevont fánkkal, most pedig megütköznek azon, hogy köszönöm szépen, de nem kérek olyat. Nem kérem nemcsak a rózsaszín fánkot (pedig  guszta), hanem a kakaóscsigát és a duplacsokis levelespárnát is passzolom – pedig azzal régen simán levettek a lábamról.

Jónéhányan sértésnek veszik a visszautasítást

és azt is, hogy a találkozó helyszínét (óvatosságból) nem egy cukrászdába szervezem, hanem egy cukorsemleges helyre, például a Balaton partjára.

Amíg magam bele nem futottam ebbe a dologba, nehezen láttam rá, mennyire meg tudja nehezíteni a környezet az életmódváltást. Reflexből kínálnak akkor is, ha azon az estén már tízszer nemet mondtam és még véletlenül se készülnek fel arra, hogy tizenegyedszer is nemet fogok mondani. Akkor jött, hogy biztosan haragszom. Hogy van valami baj, mert régebben nem voltam ilyen. Hogy nem hiszik el, hogy nem maradok éhes akkor sem, ha csak egy dinnyeszeletet kérek, és nem kérek kávét, mert cukor nélkül a fekete keserű nekem. Tejet meg nem ihatok. Még ez is! – jajdulnak fel.

Én nem várom el, hogy legközelebb legyen a vendéglátó hűtőjében növényi tej, mert nem kötelessége senkinek az én hóbortomat számon tartani. Mostanában van nálam kókusztejpor, vagy bedobok a táskámba néhány kettőazegyben kávéport. Ha van nálam saját elemózsia, hamarabb leszáll rólam a társaság. Ha azt látják, hogy mégis eszem vagy iszom valamit, nem érzik kényszernek a kínálgatást.

Az utóbbi időben éppen ezért van nálam más is. Igazából újra nagy táskát cipelek, de nem az egész életemet cipelem benne, mint régen, hanem nekem jó falatokat. Magam sütötte kekszet, vizet, pirított mandulát, diót és mogyorót. Néha viszek gabonaköretet is. Főzve vagy nyersen, attól függ, hova érkezem: zokon veszik a házigazdák az extra konyhahasználatot vagy sem. Van, aki rálegyint: nem baj, ha zizi vagyok és nem kérek krumplipürét, nyugodtan megfőzhetem a magam kásáját. Más hitetlenkedik, szemmel tart, de semmiképp nem kóstolná meg azt, amit én viszek. Mert olyan furcsa vagyok. Olyan furcsákat eszem. Például kölest.

Néha vidáman viselem a helyzetem, néha bosszankodom a reakciókon, de

gasztronómiai missziós tevékenységemet rég beszüntettem.

Mert volt ám olyan is, amikor úgy hittem, fűnek-fának el kell mondanom, milyen jól érzem magam a bőrömben, hogy nem fájnak az ízületeim, hogy szebb lett a bőröm és a többi, amióta változtattam az étkezésemen. De beláttam: ahogy én nem viselem jól a terhes kínálgatást, olyan nehezen értelmezhető és olyan nehezen befogadható lehet az is, ahogyan én táplálkozom.

Nem nyomulok hát. Inkább eszem csendben egy almát, és a magam hozta sajtos kekszet majszolom. Ha kér belőle valaki, megosztom. Nem kínálom erővel, de határozottan mondom, ha más olyannal kínál, amit én nem ennék: „Köszönöm szépen, nem kérek!”