Sem a bibliai helyszínhez, sem az articsókához nincs túl sok köze a növénynek, valószínűleg a puszta félreértésnek köszönhető sok helyütt ismert megnevezése. Mi már csicsókaként ismerjük, és valójában Észak-Amerika az őshazája, ahol az őslakos indiánok előszeretettel fogyasztották. Mint sok minden mást, a csicsókát is az európai hódítók hozták el kontinensünkre, ahol már a 17. század derekán a párizsi felső tízezer kedvelt csemegéje lett.
Hogy a legfelsőbb körökből hogyan vált a disznók takarmányává, arról keveset tudunk, mindenesetre évszázadokon keresztül házi kedvenceink gyakori eleségeként funkcionált. Csúf is volt, megtisztítani sem volt egyszerű, gazdag beltartalmi értékeiről is vajmi keveset tudtak. Sertések, juhok, nyulak eledeléül szolgált, sárga virágával asztalt díszítettek, szárát fűtésre használták. Manapság is létezik egy kiemelt ipari hasznosítása: a benne található cukortartalmat etilalkohollá alakítják, majd üzemanyagként használják.
Múltja igencsak hányattatott volt: az 1900-as évek első felében kiadott hivatalos feljegyzésben alkalmatlannak minősítették az emberi fogyasztásra, egy emberöltővel később pedig még mindig úgy vélték, hogy „unalmas, édes íze nem kedveltté teszi”. Pár év múlva a szakemberek népélelmezési és egészségvédelmi szempontból kedvezőnek ítélték fogyasztását, ma pedig már többcsillagos éttermek kínálatában is szerepel. Hosszú és gyötrelmes utat járt be a sokak által tótrépaként ismert gumós növény, pedig élelmezési haszna és egészségünkre gyakorolt hatása vitathatatlan.
A csicsókát (régies nevein földialma, csókapityóka) a modern korban újra felfedezték. Részben annak is köszönhetően, hogy rosttartalma rendkívüli, a benne található nagy mennyiségű inulin pedig kiemelkedően táplálóvá és energiadússá teszi– mindezt úgy, hogy közben alig emeli meg vércukorszintünket. A vitaminok és ásványi anyagok nagy része is megtalálható benne: magnéziumban, káliumban, cinkben, foszforban, kalciumban, B- és C- vitaminokban gazdag alapanyagunk. Élelmezés szempontjából fontos szerephez mégis csak a világháború idején jutott, amikor szinte kizárólagos élelemforrássá vált. Szárnyalása nem tartott sokáig: a rossz idők elmúltával termesztése is alábbhagyott, pedig még a gyógyszergyártásban is megállta a helyét, nem beszélve a cukorbetegek diétájában betöltött fontos szerepéről.
Az elmúlt években reneszánszát éli a csicsókatermesztés, és ezzel egyidejűleg fogyasztása is.
Magyarországon a fehér vagy sárga gumóhéjú, a piros és a bronzszínű változatok a legelterjedtebbek. A legkedveltebb tájfajták a nagykónyi, a szentesi fehér, szentesi piros és a bőnyrétalapi fajták.
Felhasználását tekintve a krumplihoz hasonlítható: püréket, krémlevest, rakott ételeket készíthetünk belőle. Tehetjük levesbe, süthetjük vagy piríthatjuk köretnek, készíthetünk belőle majonézes salátát vagy akár fűszeres csicsókaszirmokat is. Az én egyik kedvencem a krémsajtos csicsókapüré: ehhez a megtisztított és felkockázott csicsókákat puhára főzöm, leszűröm, majd krémsajttal, egy kevés vajjal, sóval és borssal pürésítem. Enyhén édeskés íze különleges aromát ad a főételeknek. Vékonyra szelve és olajban kisütve, esetleg finoman fűszerezve különleges nassolnivaló készíthető belőle, de a burgonyakrémleveshez hasonlóan elkészített csicsókakrémleves is kedvelt fogás lehet, akár egy szelet pestós pirítóssal kiegészítve. A főzelék, köret és saláta mellett alkalmas liszt és pótkávé készítésére is.
Láthatjuk tehát, hogy nem érdemtelenül vált újra konyhánk szerves részévé ez a sokáig feledett „csodanövény”. Gasztronómiai előnyei mellett szívünk és érrendszerünk védelmében is segíthet bennünket, feltöltheti szervezetünket a rendkívül fontos rostokkal, és neki köszönhetően a cukorbetegségben szenvedőknek sem kell lemondaniuk az édes élvezetekről. Arra biztatok mindenkit, hogy tegyen egy próbát, és adjon egy esélyt a csicsókának – hátha többet nem is szeretne megválni tőle!
Nyitókép: Kou07kou / Wikimédia
Ajánljuk még:
