A szülőkkel lakni nem kell félnetek jó lesz

Anno a saját bőrömön tapasztaltam meg a mamahotel kőkemény próbatételét, s bizony, csaknem rá is ment az anya-lánya kapcsolat. Azt hittem, semmi nem mentheti meg, ám láss csodát, a különköltözés egy csapásra elsimított minden konfliktust, elfelejtettük, mi bajunk is volt egyáltalán egymással, újra kinyílt a szeretet a szívben, amiről már-már azt hittem,

semmivé cafatolták az együtt töltött évek.

Tehát, ha bárki kérdezte, vajon jó ötlet-e a szülőhöz költözni, hevesen ráztam a fejem, ne, csak azt ne. Egy kolléganő, Petra szülei azonban elbizonytalanítottak: két ilyen jófej emberrel ritkán találkozni, egyszerűen imádnivalóak, Cili néni kacagásától zeng a süteményillatú ház, Imre bácsi bölcs és hallgatag, mindene a család, szerettei körében a legboldogabb. Itt azért nincs könnyű dolga a konfliktusoknak, gondoltam, és ezt bizonyította maga az építkezés is, amikor Petra és a férje a szülői fészek kibővítésébe kezdtek, egy másik kis házzal toldva meg az eredetit. 

Ha egy építkezést kibír a két generáció, akkor bármit kibír. Márpedig öröm volt nézni, ahogy együtt, vállvetve teremtették meg a fiatalok otthonát. Petra férje és Imre bácsi ki sem látszottak a barkácsolásból, Cili néni a segítő családtagoknak hordta a finomabbnál finomabb falatokat, Petra lázasan tervezett, rohangált, intézkedett. Olykor Imre bácsi finoman figyelmeztetett őket valamire, hogy az úgy szerinte nem lesz jó, ilyenkor Petráék meghallgatták, aztán döntöttek, ahogy jónak látták, a szülők meg csak mosolyogtak:

ti tudjátok, gyerekek.

Szóval azt hittem, ha valahol, hát akkor náluk tökéletesen fog működni az együttélés, ami ráadásul nem is szoros, hiszen külön bejáratú lakrész van a fiataloknak. Ezért lepett meg annyira két év után, amikor Petra úgy nyitott ajtót, hogy haragos fintorral az arcán az anyjáék háza felé intett: gyere gyorsan, mert „ezeknek” ilyenkor már késő van.

És dőlt a panasz belőle, hogy bezzeg a saját részükről meg nem lehet korán, az apja szombaton is kora reggel nyírja a füvet. S nem hozhat úgy be a kocsiból üdítőket, hogy meg ne jegyezze az anyja, minek issza azt a sok cukros vackot, így sose fog teherbe esni. A barátokat már nem is merik hívni, mert repkednek majd a célzások, fel kéne végre nőniük, és nem a bulival foglalkozni. Nem tud úgy teregetni, hogy ne kapja meg, már megint mennyit mos, miért nem vigyáznak jobban a holmijaikra. S különben is, hiába a külön bejárat, átjön az anyja, amikor eszébe jut, nincs magánéletük.

Elámultam. Micsoda? Az a tüneményes Cili néni, meg a mélységesen megértő Imre bácsi? Hát mi a csoda történt itt? De igazából sajnos már tudtam: semmi más nem történt, csak

a mamahotel intézményének sötét étvágya darálja befelé a családi kapcsolatokat.

Nyilván a másik oldalon is ugyanennyi panasszal találkoztam volna: hangos barátokról, felelőtlen életvitelről, rossz szokásokról és ki tudja, még miről szóltak volna a sirámok.

Ahogy kifaggattam Petrát, megállapítottam: a mindennapok azért nagyjából békések, van szeretet, nevetés is – de mélyen megbánták, hogy nem szánták rá a pénzt, és nem vettek önálló telket, hiszen módjukban állt volna.

„Tudod, most már nehéz lenne sértődés nélkül elköltözni. Meg mit is csinálnánk a toldással? Eladni mégsem lehet! Csapdában érezzük magunkat” – mesél a problémáiról. „Főleg úgy nehéz, hogy nem lett anyámnak igaza, az üdítők nem babagátlók” – így tudtam meg: végre teljesült az álma, és kismama.

A gyerekszoba már rég kialakítva, helyhiányra nem hivatkozhatnak, és azt az élményt sem vehetik el a szülőktől, amelyre évek óta vágynak: a kertben futkározó unokára. Patthelyzet? Talán nem. Talán épp a gyerek simítja majd el a megjelent konfliktusokat, talán épp az unoka által nyújtott boldogság kergeti el az együttélés sötét felhőit. De ebben csak reménykedem…