A mai gyerekek már olyan mások… vagy nem is annyira? – Az óvó nénik megmondják!

Emlékszem, 5. osztályban, amikor először volt informatikaórám, eléggé meg voltam lőve: nekünk ugyanis nem volt még számítógépünk, azt se tudtam, melyik gombbal kell bekapcsolni. Az osztályunkból nem én voltam az egyetlen. A mi korosztályunk kiskora még offline módon zajlott, és bár a tévé már minket is sok esetben elzárt a közös játékoktól, mi mégis megtapasztaltunk egy csomó olyan dolgot, amit a néhány évvel fiatalabbak már egyáltalán nem.

Nap mint nap látok két-három éveseket szakavatottan nyomkodni az okostelefont vagy tabletet, a most felnövők számára természetes, hogy a nap minden kisebb-nagyobb eseményét fotón rögzítjük, hogy minden kérdésünkre rögtön válaszol a Google, hogy mindenhova elvezet a Gps.

Sokan tartanak tőle, hogy ez a hirtelen változás, ami lényegében az elmúlt tizenöt-húsz évben következett be, olyan hatások elé állítja a legkisebbeket, amiket mi, virtuális bevándorlók nem is tudunk igazán követni.

Melinda óvónőként több mint huszonöt éve foglalkozik a legkisebbekkel. Az első gyerekek, akik a kezei közül kerültek ki, még közel nem voltak ennyire felszereltek technikailag. Szerinte sok szempontból látható különbség a mai és a húsz évvel ezelőtti óvodáskorúak között. Kolleganője, Judit azt a korosztályt képviseli, aki ovisként akár Melinda csoportjába is járhatott volna.

Mit játszik egy mai ovis?

„Az egyik nagy különbség, amit én látok, hogy a mai ovisokat foglalkoztatni kell. Ha a pedagógus nem vezeti a közös játékot, a gyerekek nem kezdenek el egymással értelmesen játszani, vadulás lesz a vége. Ez biztosan összefüggésben van azzal, hogy szabadidejükben nem gyerektársaságban, hanem valamelyik okoseszközükkel játszanak” – mondja Melinda. Szerinte régen a gyerekek sok szempontból többet tanultak egymástól, mint ma az oviban. „Szinte biztos vagyok benne, hogy az alkalmazkodóképességük, a kommunikációjuk, de még az idegrendszerük is jobban fejlődött azoknak a gyerekeknek, akik nagyanyáink korában vagy még régebben egy egészséges falusi környezetben egymás társaságában nevelkedtek, ugyanakkor valószínű, hogy több szeretetet és odafigyelést kapnak a felnőttektől a mai kicsik, akik sokkal inkább központi szerepet töltenek be a családban, és sok figyelmet kapnak az óvodában is” – árnyalja a képet Melinda, aki elismeri a mai pedagógia eredményeit, és folyamatosan szemmel tartja a pedagógia és a pszichológia új irányzatait is.

„Én még csak két éve vagyok a pályán, de azt hiszem, nagyon szerencsés csoportom van. Náluk jól működik a közös játék, legyen szó szerepjátékokról vagy más szabad tevékenységekről. Úgy látom, akkor is jól alakul a csoport dinamikája, amikor alig szólunk bele” – meséli a fiatalabb Judit saját csoportjáról. „A gyerekek arról is szívesen mesélnek, miket játszanak otthon a tableten. Általában ártalmatlan építkezős játékokról van szó, és jó is, hogy elmondják, mert fontos, hogy ezekbe belelássunk pedagógusként, szülőként.”

Várni bármire is

Még számomra is ijesztő, hogy mennyire megváltozott a világhoz való hozzáállásom, mióta okostelefon lapul a zsebemben, ráadásul meglehetősen sok mobilnettel. Alig fordul elő, hogy egy adott kérdésen huzamosabb ideig gondolkodjak, netán elfogadjam, hogy bizonyos dolgokra várakozni kelljen. A tapasztalt óvó néni szerint ez hatványozottan igaz azokra a gyerekekre, akiknek ez már születésüktől fogva az egyetlen ismert valóság. „A gyerekek sokkal de sokkal tájékozottabbak, mint valaha bármikor, és ez egyértelműen köszönhető az internetnek. Ez alapvetően nagyon jó, és meg is teszünk mindent, hogy a javukra fordítsuk. Ugyanakkor úgy látom,

beláthatatlan következményekkel jár, hogy egyre nehezebben tudnak bármit is késleltetni.

Hiába gyors a világ, mindig lesznek olyan dolgok, amikre muszáj várni, és ha apróságokon nem tanulják meg, bele fognak roppanni a komoly helyzetekbe, ahol egy kérdésre vagy problémára nem jön azonnali visszacsatolás. Elég ha egy bizonytalan kimenetelű betegségre gondolunk, vagy ha a magánéletben nem jön valami azonnal össze. Ilyen helyzetek mindig is lesznek, és már a gyerekeim korosztályán is látom, mennyivel türelmetlenebbek, mint a saját generációm, pláne a szüleim háborút megélt generációja.”

Judit szerint is türelmetlenek a kicsik, de ő nem köti ezt egyértelműen az okoseszközökhöz. „Biztos van összefüggés, de alapvetően a szülőkön múlik, hogy tanul-e türelmességet a kicsi. Ami az ovit illeti, én úgy látom, hogy az okoseszközök nagyon jól és hasznosan le tudják kötni a kicsiket. Ha csak olvasom a mesét, sokkal hamarabb lankad a figyelmük, mint ha vetítek is hozzá. De elég sokáig tudnak figyelni az ismeretátadó PPT-kre is, ami nagyon jó dolog szerintem.” Közbevetem, hogy a kreativitást viszont jobban elősegíti, ha nekik magukban kell megalkotni a történethez a képet. „Ez igaz, az ismeretátadásra és a kreativitás kialakulására egyformán figyelmet kell fordítani” – támasztja alá Judit is.

Mikor adjuk az okoseszközt a gyerekek kezébe?

Ebben a kérdésben eltér a két korosztályt képviselő szakember véleménye. Melinda azt javasolná a szülőknek, hogy amíg csak lehet, tartsák távol a gyerekeket a telefonoktól, tabletektől, elég, ha csak iskoláskorukra ismerkednek meg velük. „Ha nekem lesz gyerekem, nem fogom elzárni az okoseszközöktől és a mesevideóktól sem” – vallja ugyanakkor a fiatalabb pedagógus. „Ez a mi valóságunk, ez a gyerekek valósága is, nem az a cél, hogy kihagyjuk a gyerekeink életéből, inkább az, hogy megtanítsuk őket helyesen használni ezeket” – mondja Judit, hozzátéve, hogy

azt tanácsolná a csoportjába járók szüleinek, hogy minél több offline elfoglaltságuk is legyen a gyerekeikkel,

ne az legyen az első, hogy a gyerek kezébe rögtön telefont adnak, ahogy felszállnak egy buszra és látszólag unalmas negyed óra kezdődne: „Rengeteg lehetőség van egy rövid buszúton is: eljátszani a gondolattal, hogy hova megy a mellettünk utazó néni, a buszból látható fákról, épületekről beszélgetni, az úticél tevékenységét előkészíteni. Csak a fantáziánk szab határt.”

A tudományos közösség egyre több tagja által is elismert elvek alapján, a WHO ajánlása szerint kétéves kor alatt egyáltalán nem szabadna a gyerek kezébe kütyüt adni. Ahogyan korábban a témában készített interjúnkban Tóth Dániel pszichológus elmondta: „minél fiatalabb a gyerek, annál képlékenyebb az idegrendszere, a személyisége, és ezért sérülékenyebb is. Látjuk a szakmában, hogy a digitális eszközhasználat a gyermek egészségére nézve káros, és gyakran figyelemzavarokkal, viselkedészavarokkal, akár autisztikus viselkedésmintákkal párosulhat, egészen egyszerűen azért, mert a gyerek idegrendszere elkezd kondicionálódni ehhez a világhoz. Ennek oka, hogy más irányba viszi el az idegrendszer fejlődését egy-egy ilyen képernyőhöz kötött inger, mivel online nem kell annyi erőfeszítést tenni a változásokért, nem kell várni, nem kell türelmesnek lenni: egy kattintás és rögtön történik valami, instant jön az eredmény, a siker, a szórakozás”.

Mozgás, zene – mindenek felett

Melinda nem győzi eleget hangsúlyozni, hogy a mozgás és a zene milyen csodákat tesz. Foglalkozásaiban hangsúlyos szerepet kap az Így tedd rá nevű magyar módszer, ami néptánc-pedagógiával segít a mai gyerekeknek is a megfelelő fejlődésben, pont e két terület ötvözésével „Ne gondoljuk, hogy a mozgás csak a gyerekek izmait fejleszti, a zene pedig egyedül arra jó, hogy a kicsik majd tisztán énekeljenek. Ennél sokkal többről van szó: a ritmusérzék, a helyes testtudat kialakulása, de még az éneklés által a gége mozgása is túlmutat önmagán: az idegrendszer fejlődéséhez elengedhetetlenek, tehát hozzásegítik a gyerekeket ahhoz, hogy mind intellektuálisan, mind pedig a társas kapcsolataikban sikeresebbek legyenek életük során. Itt ismét a régi korok gyerekeihez kalandozunk: „Érdekes belegondolni, hogy ma a főiskolán, komoly pszichológusok, kutatók azon fáradoznak, hogy bebizonyítsák, amit régen a gyerekek maguktól ösztönösen tudtak. A körjátékokat és a mondókákat nem a felnőttek találták ki, hanem a gyerekek egymás között, saját magunknak. Ma viszont a felnőttek dolga, hogy a gyerekeknek visszatanítsák ezt az ösztönös tudást.”

Én személy szerint szkeptikusan állok a kérdéshez, hogy más-e egy mai gyerek az elmúlt korokhoz képest.  Az vitathatatlan, hogy az életmód terén elképesztő mértékű változásokon mentünk át, amelyek mind a gyerekek, mind a felnőttek mindennapi szokásait gyökeresen megváltoztatták. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy ha leásunk egy kicsit mélyebbre a személyiség bonyolult talaján, ugyanazokat az univerzálékat tapasztaljuk, amit ötven, száz vagy akár ezer éve tapasztaltunk volna. És ebben végső soron a két pedagógus véleménye is megerősített.

Nagyon jó, hogy vannak pedagógusok, akik a múlt értékeit csepegtetik a kisebb-nagyobb gyerekekbe, de ugyanilyen jó, hogy sok fiatal pedagógus a jót látja korunk lehetőségeiben is, nemcsak a veszélyforrást.