„Ott terem a boldogság, ahol elhagyjuk a kényelmi zónánkat” – interjú Navratil Andreával

Van, aki belenevelődik és van, aki rátalál, majd nem ereszti ez a tiszta, jobbára már csak konzervált tudásban létező életforma. Honnan ered a kapcsolatod a népi kultúrával?

Én utóbbi vagyok, nem ebben nőttem fel, de van egy csodálatos nagymamám, aki 94 éves. Bakonyi leány volt, később Gödöllőn lett ifiasszony. Nagyon sokat mesélt nekem a gyermekkoráról, közben az összes élő mesemondásába belekanyarította a bakonyi életet. Budapesten nőttem fel, Zuglóban a patakparton élveztem a gyíklesést, a virágszedést, és csak később, gimnáziumi éveim alatt kezdtem felfedezni a hagyományos kultúra értékeit. Majd az egyetemi éveim alatt nyílt ki bennem ez a világ.

 

Navratil Andrea a Dúdolóban, buzai asszonyokkal (Takács Piroska és Takács Anna)

Népzenéhez talán nem a múzsa a legtalálóbb kifejezés, ezért inkább azt kérdezem, kik inspiráltak e téren?  

Zeneszerető családban nőttem fel: nagymamám gyönyörűen énekelt, édesapám tangóharmonikázott, de népdal nem volt a családban. Kicsit kakukktojásként kezdtem el népdalokkal foglalkozni egy csodálatos tanárnőm hatására, aki kiemelt a kórusból. Elsősorban tehát kiváló pedagógusok indítottak el ezen az ösvényen, de igazi mestereim azok az énekes asszonyok voltak, akik ebben a hagyományban nőttek fel. Hatalmas öröm együtt lenni velük, mindegy, hogy már ismerem azokat az énekeket vagy új versszak kerül elő, amivel újat lehet tanulni: csoda egyáltalán a közelükben lenni. Vidámak, természetesek, semmiféle mesterkéltség nincs bennük, végtelen hittel és derűvel állnak az élethez. Ha csak egy cseppet kap ebből az ember, az maga a csoda.

Aki beleszeret a népi kultúrába, általában nemcsak egyetlen elemét – például a népdalt vagy a mesét – sajátítja el, de igyekszik a hajdani életformából is visszahozni valamit. Ti hogyan éltek?

Ezt a férjem fogalmazta meg legtalálóbban: azt mondta, mi amolyan „plüssparasztok” vagyunk, hiszen messze nem úgy élünk, mint a régiek. Nem is célunk mindent lemásolni, de megpróbáljuk megélni a benne rejlő örömöket és persze a tanulnivalókat is, mert abból van bőven. Nomád körülmények között élünk ugyan, de van napelemünk, vízért pedig a forrásra járunk. Nagyon sok ember számára félelmetesnek tűnik lemondani a kényelemről, de én állítom, hogy valahol ott terem a boldogság, ahol elhagyjuk a kényelmi zónánkat. Ilyenkor ugyanis felszabadul valami ősi, nagyon természetes erő.

Biológusként és tanárként is kézenfekvő volt ez a kapcsolódás. Hogy látod, könnyű visszatanítani a hagyományt?

Lemásolni ugyan nem lehet, de az esszenciáját meg lehet érteni és alkalmazni lehet a saját életünkben. Ennél is fontosabb, hogy a felnövekvő generációnak kell megtanítani, amíg még tudjuk. Lassan húsz éve tartjuk a Gazdakalendárium programunkat, amit annak idején egy nagyon jó barátnőmmel dolgoztunk ki. A Hagyományok Háza és a Szentendrei Skanzen állt mellénk akkor, és elvittük sok iskolába a programot. Jó volt látni, hogyan jelzik vissza a gyerekek, amit a foglalkozásoktól kaptak azokban az iskolákban egy egész délelőttös oktatás keretében. A mostani digitális világban egyre nagyobb kihívás lekötni a gyerekek figyelmét, szinte dupláját kell nyújtani, hogy felkeltsük az érdeklődésüket. A mesékkel, az énekekkel, játékos formában hónapról hónapra átadni azokat az ismereteket, amiket egy parasztember tudott, ma már sokkal nehezebb, mint akár húsz évvel ezelőtt.

Hogy látod, mit fogadnak be nehezebben?

Rendszerint eleve hagyományőrző vagy egyházi iskolákba szoktam menni, ahol nem az átlaggal találkozom, de az a tapasztalatom, hogy egyre nehezebb rávenni a gyerekeket az éneklésre. Régen nem tudjuk érvényesíteni a mondást: „mondd meg, mi a nótád, megmondom, ki vagy”, mert maga az éneklés ritkult meg nagyon. Miközben a fülünkbe áramlik mindenféle idegen kultúra zenéje, elfelejtjük használni a sajátunkat, saját testünk hangjait. Kodály országában kevés énekóra van már, és ezek egy része is komolytalan. Nagy baj, hogy a gyermekek elveszítik az éneklés örömét: hatalmas kincstől fosztjuk meg őket, nem beszélve arról, milyen komoly neurobiológiai fegyver az énekszó. Ha nem használják a hangjukat a gyerekek, ha nem fejlődik ki 12 éves korukig az énekhangjuk, hallásuk és idegrendszerük, utána már nem tud kialakulni olyan precizitással.

A Duna Művészegyüttes Gyertyaláng című előadásában

A Gazdakalendárium közben biológusként is egyre gyakrabban kiszólok, és elmagyarázom, miért olyan fontos, hogy énekeljenek. A lányok még csak-csak énekelnek velem, de a fiúk általában cikinek érzik. Ilyenkor elmagyarázom, hogy az éneklés mi mindenben segít: okosabbak és kiegyensúlyozottabbak lesznek tőle, döntéseket tudnak hozni az életükben, és gondoljanak csak bele, a régi emberek nem voltak depressziósak. Az éneklésnek hatalmas gyógyító ereje van, sokat veszítenek a gyermekek, ha nem tanítjuk meg őket énekelni. Minden művészeti ágnak megvan a maga csodarésze, amivel elvarázsol, önfeledtté tesz, de az együtt zenélés, amikor a másikkal együtt rezgünk, az semmihez sem fogható.

Abból, hogy „cikinek” tartják az éneklést, úgy tűnik, mintha szemérmesebbek lennének a mai gyerekek, pedig sok esetben pont az ellenkezőjét tapasztaljuk. Te hogy látod?

Én nem szemérmességnek mondanám ezt a viselkedést, inkább elidegenedést érzek benne. Önmaguktól és a közösségtől idegenednek el, és sajnos néha még emberi mivoltuktól is, amikor napestig videójátékkal játszanak. Ez elpazarolt, elpocsékolt csodaélet.

Különleges képességed van közel kerülni a gyermekekhez. Neked van gyereked?

Nagyon szeretek gyerekekkel foglalkozni, de nekem nem adatott meg, hogy saját gyerekem legyen. Nagymamám azt szokta mondani, hogy most már ne is sajnáljam, mert így enyém lehet ez a sok ezer gyermek, akiket tanítok.

Navratil Andrea és Hideg Anna „Drága"

Jelenleg hogy néznek ki a mindennapjaid? Biológusként, előadóművészként és tanárként létezni egyszerre nem kis feladat.

Biológusként a környezeti nevelés az, ami még az életem része, kutatóként már nem dolgozom. Korábban hét évig a természetvédelemben dolgoztam. Éppen ma, május 22-én van a Biológiai Sokféleség Nemzetközi Napja: többek között a sokféleség védelmében kötött egyezményekkel foglalkoztam. A környezetvédelemnek nemes törekvései vannak, sajnos sokszor kevés megvalósítással, én pedig jobban hiszek a tanításban. Eldöntöttem, hogy inkább tanárként és előadóművészként dolgozom tovább. Ha sikerül elérni egy gyereknél, hogy tudatosan, a környezet védelmét szem előtt tartva éljen, az már egy egyszemélyes ökológiai siker. Húsz éve már, hogy zajlik a Gazdakalendárium sorozatunk, ami egy biológia-, agrár-, néprajz-, népdal- és néptáncfoglalkozás, kézművességgel integrált délelőtti óra.

Előadóművészként pedig próbálom színpadra állítani, amit visszakaptunk, úgy, hogy közben a legkevésbé sérüljön az üzenete, mondanivalója. Autentikus népzenét játszom, ebben találtam meg azt a mélységet, azt az igazságot, amit mindig keresek. A Biológiai Sokféleség Nemzetközi Napjának vigíliáján, szombaton magam is megélem az életemet kitöltő sokszínűséget: reggel a MÜPA-ban kezdek az Égből szállott dali madár gyerekműsorral, aztán Gömöri Dúdolót tartunk a Fonó Zenekarral a Kőfeszt Folkklubon, Balatonhenyén, onnan indulok tovább Zircre, egy régen várt Bakonyi Dúdolóra, majd száguldok a Budai Fonó Zeneházba, ahol Orczi Géza emlékkoncertet és táncházat tartunk. Jó volna egy kis Muck-cipő, aminek összeverném a sarkát, és hipp-hopp, ott teremhetnék, ahol lenni akarok. Lényegesen megkönnyítené az életem.

Navratil Andrea Berecz Istvánnal a Duna Művészegyüttes Szerelmünk, Kalotaszeg című produkciójában

Min dolgozol most? Mi a következő fellépés témája?

Éppen egy nagyon érdekes próbafolyamatban vagyunk: kortárs magyar és bolgár népdalátirat est lesz május 27-én a Hagyományok Házában, a Daram-daram-madaram – ennek a főpróba időszakában vagyunk. Közben tanítok és járom az országot, népdalversenyen zsűrizek: éjfélkor kerülök haza.

Magadnak mit szoktál énekelni?

Mindig zavarba jövök, ha megkérdezik, melyik a kedvenc népdalom, mert ilyen nekem nincs. Mindig azt énekelem, amit éppen tanulok vagy tanítok. Azt, ami aktuálisan mozog bennem. Ha például sokszor énekelek egy dalt a Dúdolón, mindig elmerengek kicsit, hogy vajon ez a dal miért mocorog bennem, mit üzen nekem. Egyfolytában szól bennem a zene, úgyhogy én egyáltalán nem is hallgatok más zenét. Sokáig azt sem tudtam, hogy van rádió az autómban, míg egyszer le nem merítette az akkumulátort. Tudod, amikor kiszabadulsz a folyamatos zsizsegésből, kell egy kis csend, és akkor elkezd áradni belülről a muzsika. Jönnek a dalok egymás után, és énekelek. Nagy kincs, hogy erre rátaláltam.

Ha visszagondolsz eddigi munkáidra, hogy érzed, mire vagy a legbüszkébb?

Azt nem tudom, hogy büszke vagyok-e rá, inkább rendkívüli melegséget érzek, amiért ilyen sok szeretet vesz körül. Közhelyesnek hangzik, de nagyon igaz, hogy megsokszorozva kapod vissza azt a szeretetet, amint kiengedsz a világba. 

A borítóképet készítette: Figuli Judit

Fotók: Navratil Andrea