Ösztönös mosolykerekítő, tudatos életkerekítő: Paár Julcsival beszélgettünk

A klasszikus zene irányából jöttél, majd az éneklés és a zeneterápia felé fordultál, előadóként pedig főként a népzenei anyag feldolgozásával váltál ismertté. Honnan fakadt a késztetés, hogy a klasszikus műfaj után a folklórhoz nyúlj?

A folklór, a népzene, a népdal élő, eleven műfaj, és ebbe a hús-vér elevenségbe szerettem bele. Gyerekként klasszikus zenével indítottam, nagyon szerettem zongorázni. Egy rendkívüli pedagógus mellé kerültem, akivel szoros kapcsolatunk szövődött, mondhatni a pótnagymamámmá vált, és ez a kötődés alapozta meg a zenéhez való viszonyomat. Ez az emberi tényező a lényege a népzenének is és minden élő műfajnak: az ember, akin átszűrődik a dal, a zene, a tánc – a hagyományos kultúra formanyelve, amit átengedek magamon, majd saját élményeimmel összegyúrva alakítom olyan zenévé, ami végül engem fejez ki. Amikor énekelünk vagy táncolunk, a saját élményfeldolgozásunkat vetítjük ki, azokat a belső tartalmakat, amelyek erősen dolgoznak bennünk, és nem feltétlenül verbalizálhatók.

Hogyan lett a zongorázásból népdaléneklés?

Valójában teljesen véletlenszerűen alakult így: tizenhat évesen a gimnáziumi énektanárom beíratott egy népdalversenyre, és én igyekeztem összeállítani egy repertoárt az ismert dalokból. Iparművész családból származom, otthon sokféle zene szólt, így az átlag kamasznál talán több dalt tudtam, de korábban nem énekeltem. Kiválasztottam három-négy népdalt és megnyertem az első fordulót, majd a következőt is, aztán bejutottam az országos döntőbe, és azt is megnyertem.

Meglepődtél?

Nagyon. Elemi szinten döbbentett meg ez, hiszen zenészként ismertem magam, de azt nem tudtam, hogy a saját belső hangommal is tudok bánni. Hatalmas újdonság volt ez számomra, kamaszként pedig – amikor egy fiatal éppen azt keresi, hol a helye a világban, mit mutathat meg magából, egyáltalán, mi az, amit önmagában szeret – nagyon erős élmény.  A lehető legjobbkor találkoztam a saját hangommal, hiszen elképesztő ingercsomagot kaptam általa.

Fotó: Roggs Fényképészet

Hogy lett ebből Zeneakadémia, aztán zeneterápia?

Kamaszként nagyon erősen dolgoztam magamon. Érettségi után jelentkeztem a Zeneakadémiára – akkor a klasszikus zene már másodlagos műfajjá vált számomra és a népzene került előtérbe –, előadóművészként végeztem, majd zenetanári, művésztanári mesterszakon folytattam a tanulmányaimat. El is kezdtem tanítani, mellette pedig rengeteg élményben volt részem előadóművészként, a színpadon: hamarosan eléggé ismert szereplője lettem a világ- és népzenei szcénának, és nagyon sok tapasztalásom volt a pedagógusi és előadói minőségeimről, azok külső és belső lenyomataival együtt. Tíz évvel ezelőtt ugyanakkor még nem volt ennyire szerethető az a kísérletező minőség, amiben mai napig működök. A zeneterápiás irány is ebből fakad.

Előadóművészként nem feltétlenül lehet téged egyetlen műfajba besorolni, de ahhoz kétség nem férhet, hogy bármihez hozzáfogsz, nagyon magasra teszed a mércét. Nem is feltétlenül könnyű eligazodni a hazai népzenei mezőnyben, hiszen az elmúlt tizenöt évben számottevően megnőtt az előadók és a kiadott albumok száma. Mit jelent számodra a zenében a minőség?

A zenei minőség ebben a stílusban és műfajban azt jelenti, hogy az előadó nemcsak felszínről felkapdosott elemekből építkezik, hanem képes a hagyományos kultúra mélyére ásni, hogy ne a sztenderd, már ismert dalokat dolgozza fel újra, hanem újat tudjon mutatni. A népi kultúra annyira gazdag, hogy addig lehet elnézni benne, amíg a horizont tart. Nagyon fontos minőségi kritérium továbbá, hogy amihez hozzányúlsz, azon csak annyit formálj, amennyit az emberi tényező megkíván, és

a magad arcát mosd meg a tiszta forrás vizében!

Ezért is nehéz megtalálni a jó kapcsolódást az egyes műfajok között, hiszen jó érzékkel kell tudni kompromisszumokat kötni az alkotás javára. A zenei minőség mellett azonban rendkívül fontos fokmérője a jó zenének a hitelesség, ami nélkül nem fog igazán működni. Ez pedig az előadón múlik, azon, hogy mennyire szűri át magán és mennyire van ő maga is benne abban, amit megmutat. Tehát ismét az embernek kell lennie a középpontban.

Fotó: Roggs Fényképészet

Te azt az utat választottad, hogy a népzenével történeteket mesélsz: a Kerekerdő és a Kerekutca című mesejátékokkal egy országot hódítottál meg. Nálunk már a nagymama is ezeket a dalokat énekli. Elemi erővel hat a közönségre ez a kerekség, és azt hiszem, nemcsak a gondosan megválasztott dalok és a profi feldolgozás miatt, hanem a történet íve által is.

Az én meséim hétköznapi emberekről szólnak, talán ettől olyan életközeliek. Nagyon szeretem az elrugaszkodott történeteket is, a varázsmeséket, de a saját meséimből mindig az ember rajzolódik ki a legerősebben. Mindkét mesében vannak olyan figurák, akik a falusi társadalom perifériára szorult alakjai vagy furcsa, természetfeletti erővel bírnak, mégis mindkét történet emberi magja az a személyiségfejlődés, amin keresztülmennek. Ez a műfaj erősen visszahat az énekesi identitásomra is: megtaláltam benne a keretet, amelyben a legszabadabb tudok lenni. Keretekre márpedig szükségünk van, hiszen így tudjuk magunkat biztonságban, ezek tanítanak meg tájékozódni. Ezért mozdultam el a színház és a hangjáték irányába, vagyis a műfajilag kevert alkotások felé, mert

a mese keretrendszerébe minden belefér, ami a teljesség-igényünket kielégíti.

Első látásra, hallásra gyereklemeznek tűnnek, de ha komolyan vesszük a tartalmukat, nagyon is felnőtt témákat dolgoznak fel. Kiknek szántad a Kerekerdőt és a Kerekutcát?

A saját anyaságom csalogatta ki belőlem ezeket a meséket, tehát teljes mértékben ösztönös folyamatban alakult a két előadás és lemez anyaga. Hatalmas szabadságot adott nekem a mese sokrétegűsége, és azt vallom – Weöres Sándort idézve –, hogy a gyerek gyerek, és nem hülye, nem kell őt sem kímélni, sem lebutítva adni át neki a tartalmakat. A népzene, a népdalok és a mesék világa olyan szimbolikus tér, amelyből ő annyit merít, annyit vizualizál, amennyi a tudatába és a tudatalattijába belefér. És ez így tökéletes. A felnőttek pedig a saját élményvilágukat, veszteségeiket, örömeiket dolgozzák föl benne, már tudatosan. Valójában tehát gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt érdekesek ezek az előadások és lemezek.

A közönség imádja a produkciókat és lemezeket, de mit szólt hozzájuk a szakma?

Nehéz erre válaszolni, mert a mi szűkebb szakmánk, a nép- és világzenei szcéna még nem tart ott, hogy érdemi visszajelzéseket adjon a kollégáknak, nincs igazi kritikai kultúra. Tudom, hogy nagyon sok kollégám gyereke hallgatja a lemezeket, de nyilvános kritika – se pozitív, se negatív – nem nagyon jön.

Mi az oka ennek? 

Azt hiszem, az a probléma, hogy a világzenei lemezek és a gyereklemezek kicsúsznak a kritikusok látószögéből, holott a zenei nevelés szempontjából kulcsfontosságú volna ismerni, milyen minőséget teszünk be otthon a lejátszóba a gyereknek. Hozzá kell tennem, én kissé kihátráltam a szakmai berkekből, mert nehéz engem kategorizálni, és hidegen hagynak a versenyhelyzetek. Számomra az a legfontosabb, hogy tudjam tartani a közönség felé azt a minőséget, amit megszoktak, és amiben hiszek.

Nagyon tudatosan használod a közösségi média kommunikációs platformjait, ebből is gondolom, hogy szoros a kapcsolatod a közönségeddel. Mennyire ismered a rajongóidat?

Rendkívül erősen kapcsolódom a közönségemhez nemcsak a virtuális térben, de élő szituációkban is. Ennek a kapcsolatnak a fenntartásán sokat dolgozom, hiszen az engem hallgatók

életük legintimebb időszakában tisztelnek meg azzal, hogy beengednek az otthonukba,

a kisgyermekes létükbe, és az én hangomat választják. Mindig meghatódom ettől.

Anyaként nyúltál gyerektémához, hiszen a fiad születése ihlette a Kerekerdőt, a lányodé pedig a Kerekutcát. Ezt hívjuk cselekvési intelligenciának a pszichológia nyelvén. Ugyanakkor úgy vélem, ilyen minőség csak akkor születik, ha személyiségünk nemcsak egyetlen szerepe – az anyaság – ihleti.

Ott motoszkál bennem a saját belső gyerekem is, akivel sokat dolgozom. Anyaként a gyermekeimmel való kapcsolatom a legerősebb önismereti munka, és másfajta alkotói minőség bújt ki belőlem az anyaság hatására. A saját gyermekeim születésével érintődtem meg igazán a gyerekléttel, és ez a zeneterápiás munkámra is nagy hatással volt.

Mi fogott meg a zeneterápiában?

A zene – akárcsak az auditív ingerek általában – intenzív folyamatokat indít el bennünk, amelyek lehetnek jók és rosszak egyaránt. Például nagyon sokan elektroszmogban élnek, és nem biztos, hogy felismerik, mitől stresszesek és fáradtak. Tehát a zene folyamatokat indít be, és az már szakember kompetenciájába tartozik, hogy ezeket miképp keretezzük, miként tudjuk a saját javunkra fordítani. Sokféle fejlődésről beszélhetünk, a sejtszintű, fizikai táplálékról ugyanúgy, mint a pszichés struktúráink működéséről. Amikor a zeneterápiát választottam, az vonzott, hogy mennyi mindent elérhetünk a zene és a hangok segítségével.

Hogy kell elképzelni a zeneterápiás foglalkozásokat?

Lehet egyénileg is és csoportosan is terápiás folyamatba járni. A zeneterápia egy nonverbális terápiás eszköz, de alapvetően zenei folyamatokkal dolgozunk. Lehet ez egy hallgatott zene által keltett hatásegyüttes, amit vagy mozgásban, vagy bármilyen alkotó tevékenységben élünk meg, például zenés festésben, zenére mozgásban. Ez a zeneterápia receptív része. Én leginkább az aktív terápiás metódussal foglalkozom: van egy hangszerparkom olyan hangszerekkel, amelyeket bárki előképzettség nélkül meg tud szólaltatni. Nem csak csörgő-zörgő zajkeltőket kell elképzelni, hanem különféle xilofonokat, metallofonokat, kalimbákat is, amiken körülbelül harminc másodperc alatt elkezdesz improvizálni. Ezek az improvizációk – akár vezetett, akár szabad improvizációk – olyan zenei folyamatokat indítanak el bennünk, amiken keresztül megdolgozhatóvá válnak bizonyos tartalmak. Például a gyászfeldolgozás, a figyelemzavar, különféle elakadások.

A gyermekkor szimbolikus időszakában ez talán könnyebben sikerül, de mi a helyzet a felnőttekkel? Rajtuk is lehet alakítani a zeneterápia segítségével?

A felnőttekből sokkal nehezebb előcsalogatni a gyereket. Rengeteg gátlással, társadalmi megfeleléssel, szégyenérzettel gyarapodunk, ahogy felnövünk. Megtanulunk viselkedni, de ezzel együtt egy kicsit le  is tapasztjuk a csápjainkat. Nem lehetetlen ezeket visszanöveszteni, meg újra felszabadítani, de sok munkát igényel.

Fotó: Roggs Fényképészet

Honnan látod a változást? Egyáltalán mi a siker fokmérője a zeneterápiában?

Amikor hozzám érkezik a kliens, meghatározzuk az egyéni és közös terápiás célt, ahová el szeretnénk jutni. Nagyon egyedi, hogy kivel mikorra és mennyi idő alatt tudjuk azt elérni, és nyilván a problémától is függ, nemcsak az illető felnőtt vagy gyerek egyéniségétől. Rendszerint lassú folyamat, ami ebben a mai, instant világban kissé szokatlannak tűnik. Mindenkinek – nekem is, terapeutaként, a szülőnek is, a gyereknek is – meg kell dolgozni a sikerért. Sokszor az telik sok időbe, amíg felfejtjük, hogy milyen apró mozzanat okozott elakadást a múltban, amitől az az élmény beágyazódott és gátolja a fejlődést. Ilyenkor el kell kezdeni ezt feloldani, kitisztítani, ami ugyancsak időigényes.

Ugyanakkor a terápia sikere nagymértékben múlik azon is, hogy milyen környezetbe megy haza a gyerek. Többek között ebben is különbözik a felnőtt és a gyermek zeneterápia, hiszen egy felnőtt képes tudatosan formálni és tartani a határait, míg egy gyereket nem lehet kiemelni a családjából és megváltoztatni a környezetét, hogy ideális körülmények közé tér vissza. Van, hogy megáll a fejlődési folyamat, mert onnantól kezdve már családterápiára is szükség lehet.

Előadóművész, alkotó és zeneterapeuta vagy, a civil minőségeid mellett. Hogyan rendezed a hangsúlyokat az életedben?

Időszakos hangsúlyok vannak, és nem fontossági sorrend. Most éppen a harmadik lemezemen dolgozom, ősszel jelenik meg a Rókatánc, és bár a fiam és a lányom is benne van, ez most sokkal inkább világzenei hangsúlyokat kap majd. Hálás vagyok a sorsnak, hogy előadóként sosem a magamutogatás motivált, és a lemezeim borítója sem az arcommal jelenik meg, hanem tehetséges grafikusokkal dolgozom együtt, de ahogy a produkciókban és a kommunikációban, ebben is száz százalékig részt veszek. Átbeszéljük, hogy melyik grafikai elemnek mi a funkciója, mit miért teszünk rá, és minden szöveget magam írok a borítókra is. Valójában a nüanszok adják végül a minőségi élményt. Most például egy könyvön is dolgozom, ami ősszel fog megjelenni Belső hang címmel. Egy bárki számára használható gyakorlatsort fog tartalmazni, amelynek segítségével

a bennünk és a környezetünkben lévő hangokkal közelebbi viszonyt tudunk kialakítani.

A szabadúszó létformának megvannak a szépségei, de a kihívásai ugyanúgy: például amikor más pihen, ti akkor dolgoztok. Hogy néz ki az élet ritmusa Paár Julcsiéknál?

A szüleimtől tanultam a szabadúszó létet, így számomra természetes, hogy más ritmusban élünk, mint a kötött munkarendben dolgozók. Hétköznap reggel beviszem óvodába, iskolába a gyerekeimet, és amíg ők ott vannak, addig gyakorolunk, próbálunk, akkor van az alkotói időszak. Délután, este pedig együtt vagyunk – van tehát rendszer, csak kicsit másképpen. Ugyanakkor van a működésemben egyfajta rapszodikusság, de nagyon stabil hátteret nyújt az a családi környzet, amelyben a férjem legalább annyira kiveszi a részét a mindennapok dolgaiból, mint én. Szeretem, hogy a naptári évünk ciklusokra tagolódik: a tavasz és az ősz a koncertekről szól, nyáron viszont szabadabbak vagyunk, kevesebbet koncertezünk és sokat tudok a gyerekekkel lenni. Ilyenkor, nyáron és télen sok háttérmunkát tudok elvégezni, ami ugyancsak a szakmánkhoz tartozik, de kevésbé látványos. Mivel én azt gondolom, hogy csakis személyes jelenléttel tudom hitelesen képviselni azt, amiről a lemezek és az előadások szólnak, mindent magam végzek, ami elég sok időt igényel.

Fotó: Roggs Fényképészet 

Nagyon tudatos alkotó vagy, és már gyakorlott zeneterapeutaként is rengeteg önismereti munkán vagy túl. Hogy érzed, miben változtál eddigi pályád hatására?

Míg a Kerekerdő készítésekor még nem tudtam párhuzamosan futtatni alkotói szálakat, ma már ez könnyedén megy. Ma már felismerem, megérzem és el is tudom fogadni, hogy jót tesz az anyagnak, ha egy kicsit félreteszem, és friss szemmel tudok újra ránézni. Eleve taszít a futószalag gondolata, és viszolygok attól, hogy az érződjék a munkámon a mennyiség fontossága. A Rókatánc és a Belső hang egyformán fontos projektjeim, de félre tudom tenni időszakosan egyiket a másikért. Értek meglepetések is önmagammal kapcsolatban: például, amikor rájöttem, hogy bizonyos magasságokat ki tudok énekelni. Vagy például a sajt határaimmal kapcsolatban:

rugalmas embernek tartottam magam, de meg kellett tapasztalnom, hol az a határ, amely megvéd a simulékonnyá válástól és megtartja saját kontúrjaimat.

Maximalista vagy. A maximalizmus és a rugalmasság nem feltétlenül szinonimák.

De az is maximalizmus, hogy megtanulod befogadni a másik nézőpontját, akár a saját igazságod dacára.

A szakma krémjével dolgozol együtt: Fitos Dezső és Kocsis Enikő tévedhetetlen mércét diktál. Amikor ennyire erős egyéniségek találkoznak a munkában, hogy fér el több dudás egy csárdában?

Áldott találkozás ez, és azt hiszem, organikusan tudunk kapcsolódni: én a zenéből jövök, ők a mozgás nyelvét beszélik, de közösek a vágyaink. Azért is működünk ennyire természetesen, mert én nem koreográfiákat álmodok, ők pedig nem akarnak zenét szerezni, de a találkozás minőségében mindannyian a saját szakmánk legjavát tesszük egymás kezébe. Közösek a gyökereink, közös a világunk, és ez elemi szinten működik: bemondok egy hívószót, megálmodok egy zenei atmoszférát és Enikő meg Dezső nagyon hasonló koreográfiát rajzol rá. Fantasztikus, szimbiotikus élmény. Amikor együtt alkothatunk, igazán kereknek érzem a világot.