Egy férfi attól lesz erős, hogy mellette van egy erős nő – nem csak a táncban: Fitos Dezsővel és Kocsis Enikővel beszélgettünk

Kult

Egy férfi attól lesz erős, hogy mellette van egy erős nő – nem csak a táncban: Fitos Dezsővel és Kocsis Enikővel beszélgettünk

A néptánc reneszánszát a szerelem élteti. De nem ám a közhelyes, folklór iránti rajongás, hanem azoknak a zseniális alkotóknak a forrás, a teremtés és egymás iránti szerelme, akik nemcsak életre keltik eleink gazdag tánchagyományát, de virtuóz koreográfiáikkal, vibráló előadásmódjukkal mágnesként vonzzák ebbe a világba a ma emberét is. Két ilyen csillagszemű, táltoslábú tehetséggel, Kocsis Enikő és Fitos Dezső Harangozó Gyula-díjas táncművészekkel, a Fitos Dezső Társulat vezető házaspárjával beszélgettünk – nem csak néptáncról.

Ugyan biza’, hány tánckilométer van a lábaitokban?

Fitos Dezső: Sok. Kilencéves korom óta táncolok.

Kocsis Enikő: Én hároméves koromtól táncolok, megállás nélkül, de közben születtek a gyerekek, tehát Dezsőnek talán több. Azt hiszem, mindkettőnknek több százezer kilométernyi tánc van már a lábunkban.

Fotó: Roggs Fényképészet

Nem akármilyen teljesítmény, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy egyikőtök sem a hagyományos paraszti kultúra neveltje: Győrből és Zalaegerszegről származtok. Hogy csöppentetek bele ebbe a különleges világba, ami már a gyermekkorunkban is jobbára az achívumokba szorult?

Kocsis Enikő: Győrben kezdtem, gyermekként. Azért írattak be néptáncra, amiért a legtöbb gyereket: hogy jól lefárasszanak, mert nagyon izgága voltam. Folyamatosan táncoltam a seprűvel, az ajtóval – amivel egyébként nagyon jól lehet átvetőzni! Minden zenére kapható voltam, ha valami megszólalt, már járt is a lábam. Meg is kaptam édesanyámtól, amikor a lányunk született, hogy „na, lányom, azt kaptad, amit érdemeltél!” – ő is pörög.

Amikor édesanyám elvitt a próbára, rám adta a kopogós cipőt meg a pörgős szoknyát, úgy éreztem, hazataláltam.

Fitos Dezső: Jártunk lakodalmakba és egyéb alkalmakkor volt lehetőségem néptáncot látni, de az első élményem a néptánccal kapcsolatban mégiscsak a televízióhoz kötődik: már nem tudom, ki volt, akit láttam táncolni egy műsorban, de nagyon megtetszett. Mai napig nézem a gyűjtéseket. Táncolni édesapám tanított először, majd profi szinten Varga János (Boxos) indított el. Ő vitt ki a Gyimesekbe, ahová aztán rengeteget jártunk – így nyílt ki előttem a kapu.

A hagyományos formák pontos bemutatásán túl a táncszínházi produkciókig és a tánctanításig a szakma legszélesebb spektrumán mozogtok. Ez sem szokványos, hiszen a legtöbb táncos és együttes specializálódik: vagy az autentikusat vagy a táncszínházi vonalat követi. Nálatok hogy rendeződik minőségi „leg”-ekben kifejezhető produkciókba ez a sokféle irány?

Fitos Dezső: Az első és legfontosabb dolog számunkra a terepen, az eredeti helyszíneken az elmúlt 20-30 évben szerzett tudás.

Ha valakinek a táncát táncoljuk, ismernünk kell az ő gondolatait is,

azt, hogy ő maga mit gondol a táncról, hogyan táncolta, tanulta meg. Ha valakihez 20 éven át visszajársz, beépül a fejedbe az a sok történet, ami hozzá kapcsolódik, pillanatok, amiket közösen megéltetek, és amelyekből rengeteget tanultunk és sok ötletet merítünk.

Kocsis Enikő: Sokat gondolkodtam már, hogy mi az, amit mi ketten az alkotásainkkal hozzáteszünk ehhez a kultúrához, hiszen amit csinálunk, valóban kicsit más, mint amit a többiektől látunk. Arra jöttem rá, a különbség forrása, hogy

mi nem táncot gyűjtöttünk: minket maga az ember érdekel.

Az előadásainkban sem egy-egy táncot mutatunk be, hanem ezeknek az embereknek a komplex művészetét láttatnánk, hiszen a nagy táncosok saját kultúrájukban a közösség kimagasló művészegyéniségei voltak. Aki csodálatosan táncol, annak szép a lelke, ügyes a keze vagy jó a hangja – a tehetség a hagyományos környezetben sem jár egyedül. Ez komplexitásában alkot önálló művészeti ágat, és ha ezt mi meg tudjuk őrizni és meg tudjuk mutatni az előadásainkkal, nyert ügyünk van.

Fotó: Roggs Fényképészet

A paraszti kultúrában a tánc nem művészet, hanem elsősorban a kapcsolatteremtés és a szórakozás eszköze, és legalább ennyire identitásműfaj is. Mi kell ahhoz, hogy az átadáshoz szükséges kapcsolatteremtésben sikeres legyen valaki?

Kocsis Enikő: Ha csak használjuk a táncot, és nem próbáljuk meg értelmezni mellette az embert, vagyis nem látjuk, honnan jön, mit tud, mit érez, mit jelentett ez neki, nem tudunk igazi kapcsolatot teremteni sem egymással, sem az adott kultúrával. Ezt csak akkor lehet megtanulni és jól csinálni, ha valaki szereti, és ez egyben képes látni az embert a tánccal.

A lakásunk például olyan, mint egy múzeum, de a képbe a dzsungeltapéta is beleillik, a moderntől a régiig minden megfér

– mindketten nagyon nyitottak vagyunk, és ez talán a táncunkon is érződik.

Fitos Dezső: Minél többet tud az ember, annál inkább érzi, mennyit kellene még tanulnia. Akkor kezded érezni, hogy igazán részese vagy ennek a kultúrának, amikor már nem néznek ki egy-egy bálban – ebből úgy tűnik, a sajátoddá váltak azok a táncok, amiket a helyiektől tanultál. Ezek után kell úgy megfogalmazni a tudást, hogy más is értse belőle, hogy ez a hagyomány a miénk – és itt nagyon fontos, hogy a körülöttünk és velünk élő nemzetiségek hagyományát is ideértjük. A kihívás tehát, hogy a meglévő kultúrából hogyan lehet magasművészetet formálni.

A tánckilométerek mellett talán terepmunka-kilométerből van hasonló mennyiség a lábatokban. Még mindig jártok terepre?

Kocsis Enikő: Most volt ugyan két év, amikor nem tudtunk menni a pandémia miatt, de amúgy igen. Nagyon kellenek az impulzusok, hogy tudjunk álmodozni. Másrészt nemcsak „használjuk” az adatközlők tudását, hanem kapcsolatokat ápolunk, hiszen minden kötődésünk érzelmi alapú.

Fitos Dezső: Attól, hogy a generációk már cserélődtek, még ugyanolyan jó érzés menni Erdélybe, mint 20-30 évvel ezelőtt.

Fotó: Roggs Fényképészet

Hogy zajlik a terepmunka?

Kocsis Enikő: Általában visszük a csapatainkat, bár nem olyan sűrűn, mint szeretnénk. A terepmunka hagyományát is szeretnénk átörökíteni a tanítványainknak, hogy érezzenek rá, kedvet kapjanak és fontosnak tartsák még akkor is, ha azt látják, hogy a bácsi már nem áll fel táncolni vagy a néni ott sírdogál, a padon, mert a férjével nem fog tudni táncolni, de belül még mindig ebben él. Ahogy megszerezni, úgy átadni is csak személyesen tudjuk ezt a tudást. Dezső szokta mondani, hogy

akkor lehet felkelteni ezeket az érzelmeket a fiatalokban, ha odamehetnek és megszagolhatják ezeket a néniket-bácsikat.

Nem lehet elmesélni, mi minden van egy olyan mozdulatban, ahogy a bácsi, aki éppen megjön a kaszálásból, leteszi a szerszámot és felkér táncolni. Érzem az érdes, kiszáradt, erős kezét, amiben annyi kilométernyi munka van, mint tánc a mi lábunkban! A gyerekeknek is hatalmas feltöltődés, sokáig mesélik a tábori élményeket.

Nagyon régóta gyűjtitek az anyagot. Hogyan változtak az adatközlők az évek során?

Fitos Dezső: Sokan kiöregedtek, de szerencsére még akad, akihez érdemes visszajárni. Ilyenkor valakivel a helyiek közül körbejárjuk a házakat, hogy meghívjuk, jöjjenek el estére, ha van kedvük egy kicsit táncolni. Ha nem, másnap újra bemegyünk, hátha elfelejtették vagy nem értek rá. Ilyen is van.

A saját táncuk is változik az idők folyamán, ez jól látható, de megmarad a személyes, egyedi jelleg. És persze

a tánc lelkiállapot: minden alkalommal egy kicsit mást mutat meg az emberből.

Kocsis Enikő: Például amikor egy jó táncos gyászidőszak után kezd újra táncolni, az a táncán is meglátszik: a hosszú gyász tilalmai után megszabadul a kötöttségektől, és feltör, mint egy forrás, elkezd újra élni. Ugyanígy látszik például, hogyan öregszenek bele a táncba: a ma 60-70 évesek, akiket mi fiatalon ismertünk meg, már lassabb mozdulatokkal, a régi öregekéhez hasonlító stílusban kezdenek táncolni.

Leginkább tárbort szerveztek, vagy spontán, egy-egy bálra is ki szoktatok menni?

Kocsis Enikő: Mindkét módszerrel gyűjtünk. Volt olyan is, hogy egy csővázas hátizsákkal kimentem a Gyimesekbe, kint voltam két hétig, de elő sem vettem a diktafonomat, mert nem szerettem volna széttörni azokat a szent pillanatokat, amikor a csodák történtek. Megélni a legfontosabb ezeket, az a legnagyobb kincs. Miközben úgy beszélgettek, mintha ott sem lennék, olyan értékes volt, hogy eszembe sem jutott az archiválás, csak szívtam magamba az egész jelenséget.

Rengeteg emlékkép belénk égett, és amikor dolgozunk, ezek rendre előjönnek.

Dezső ezerszer képes meghallgatni ugyanazt a dallamot, mert őt az inspirálja.

Most különben a társulat élete is e körül forog. November 23-án lesz egy bemutatónk, Embertánc címmel, amelyben saját emlékeink és a folklórhagyomány alapján a közösség összetartó erejéről, széthullásáról és az egyén szerepéről lesz szó.

Egyik „specialitásotok” a tánctanítás: rengeteg gyerekkel foglalkoztok, lendületes, vérpezsdítő elevenséggel. Mit csinál a tánc az emberrel? Hogyan formálja a gyerekeket a néptánc?

Kocsis Enikő: Én azt figyeltem meg, hogy kimondottan javítja a gyerekek kommunikációját, például a fiúk megtanulják megfogni a lányok kezét abban a korszakban, amikor még a „fúj, lányok!” és a „fúj, fiúk!” megy. A lányok is sokkal bátrabb kiállással viselkednek. Ehhez kapcsolódik valami nagyon fontos: helyére kerül a nemi identitástudat. A Kárpát-medence táncanyagában a férfi vezet, a nő pedig röpíti a párját, tehát

a férfi attól lesz erős férfi, hogy van mellette egy erős nő.

A fiúk és lányok tehát azon túl, hogy megtanulják, hol a helyük a táncban, az férfi-nő kapcsolat dinamikájáról is szereznek némi tudást.

Fitos Dezső: A nemi identitás kialakulásában a közvetlen fizikai kapcsolat is nagyon fontos szerepet játszik: mire a legényből férfi lesz a táncban, már pontosan tudni fogja, a leány testén mi hol van, és azt is, mit illik és mit nem illik kezdeni ezzel. Egyébként megfogni egy lány derekát, figyelni az impulzusaira, hogy együtt tudjunk mozogni a zenére, komoly koncentrációt igényel.

Fotó: Roggs Fényképészet

Az identitásformáló és kommunikációs szerepen túl egy másik lényeges szempontot már érintettünk: a mozgáskoordináció és a figyelemkoncentráció erősítését. Ez valóban ennyire erős a néptáncban?

Kocsis Enikő: Nemrégiben egy olyan borzasztó történetet olvastam az interneten, hogy otthon a pedagógus anyuka mutatja a férjének, hogy ő most íratott a gyerekekkel egy dolgozatot, ki mi szeretne lenni. Erre az egyik kisgyerek azt írta, hogy én mobiltelefon szeretnék lenni, mert az én szüleim az okostelefonjukat jobban szeretik, mint engem, hiszen amikor érdekes kérdéseket teszek fel, akkor mindig a telefonjukat nézik, és nem válaszolnak nekem, amikor játszani lehetne, akkor sem velem játszanak, hanem a telefonjukkal. Mire a férj kifakad, hogy „Úristen, borzasztó, ki írta ezt?” – az anyuka pedig azt válaszolja: „a mi gyerekünk”. Bármennyire megdöbbentő jelenség, sokkal általánosabb, mint gondolnánk, és nem a gyerekeknél kezdődnek a figyelmi problémák, de náluk csapódnak le elsősorban. A figyelmet a próbákon is tanulnunk kell: a kör csak akkor lesz kör, ha mindannyian kezet fogunk, az egyszerre lépés csak akkor sikerül, ha mindannyian koncentrálunk, és a párcserénél is gyorsnak, szemfülesnek kell lenni. A néptánc komplex módon fejleszti a testtudatosságot, a figyelmet, a ritmusérzéket és a koncentrációs képességet. Ez a komplex művészeti nevelés minden területére igaz. Ráadásul a néptánc kortalan műfaj: gyermekként elkezdi az ember és egész életében járja.

Az idén megalakult Fitos Dezső Társulat jelenleg Magyarország legfiatalabb táncegyüttese, otthonotok pedig a Fonó Budai Zeneház. Az elejétől fogva egyértelmű volt számotokra, hogy itt raktok fészket a társulattal?

Kocsis Enikő: Évtizedek óta Budapest egyik szakrális helye számunkra a Fonó, ide járunk már Az utolsó óra program indulása óta, ezer szállal kötődünk ide.

Fitos Dezső: Szinte itt éltünk évekig, sokszor hajnalig tartó mulatságokban. 15-20 évvel ezelőtt beindítottunk egy táncházsorozatot, amelyre idősek is bejöttek, olyanok, akiknek nem sok közük volt előtte a néptánchoz. Így maradtunk itt a saját társulattal is.

 

Miből ismeritek fel a tehetséget? A lába vagy a feje a fontosabb valakinek: a képességei vagy amit gondol a táncról és az attitűdje?

Kocsis Enikő: A társulatba nyilván válogatunk, de a gyermek tánccsoportba bárki jöhet. Olyan sokat változnak a gyerekek akár egy nyár alatt is, hogy nem szabad előre eldönteni, kiből válhat kiváló táncos. A felnőtt társulatban nagyrészt a saját neveltjeink táncolnak, de amikor meghirdettük a felvételt, nagyon sokan jelentkeztek, és ez jólesett.  

Fitos Dezső: Volt, aki nagyon jó technikai adottságokkal érkezett, de kell a tehetség, az a plusz, amire nem lehet tanítani senkit sem, amire születni kell. Az a szikra, amit könnyű lángra gyújtani, ha ott van az emberben.

Kocsis Enikő: A technikát tudjuk cizellálni, de kellenek ezek a titkos rejtett tartalékok.

Fotó: Roggs Fényképészet

Miben mutatkozik meg a különbség kiváló és tehetséges táncos között?

Fitos Dezső: Szerintem ezt nem látod elsőre. A mi szakmánk a gyakorlásra épül, és egyszer csak kidobja magát a tehetség.

Kocsis Enikő: Nem értek egyet: a tehetség kivilágosodik, nem kell ismernem. Ha például öt különböző tag ül a zsűriben, és egy pár vagy egy szólótáncos méretteti meg magát különböző kritériumok alapján, a pontozásból egyértelműen látszik, hogy minden avatott szem észreveszi a tehetséget. Nehéz ezt megfogalmazni, de a tehetségnek sugárzik valami az előadásán. Az egyedi kisugárzása az a plusz, amivel megfog: bejön, még nem is csinált semmit, de már minden szem rászegeződik. Vonzza a tekintetet. A kisugárzás mellett pedig a ritmust figyelem.

Mi inspirál titeket az alkotásban?

Kocsis Enikő: Nagyon vizionárius alkat vagyok, szerintem azért, mert a szüleim sosem törték le a fantáziámat. Engem mindig az érdekelt, ami egyedi. Nyolcévesen is a saját tapétánkat festettem tele bárányokkal, zöld fűvel, fával. Sosem motivál, hogy amit megcsináltam, újraéljem. Szóval, hagytak kibontakozni. Mindig új dolgokra törekszem, új kihívásokat keresek, nem szeretem visszanézni a darabjaimat.

Fitos Dezső: Én viszont mindig visszanézem, és a hibákat is látom. De az tény, hogy a szabadság mélyen gyökerezik a mi életünkben, gyermekkorunktól fogva. Az az élmény, hogy bíztak bennünk, hagyták járni a magunk útját, meghatározó, ma is inspirál. És lám, nem kallódtunk el!

Fotó: Roggs Fényképészet

Ki alkalmazkodik többet a munkában?

Fitos Dezső: A táncosaink tudnának mesélni arról, milyen heves vitáink vannak munka közben, de ez tényleg mindig a produkció érdekében zajlik, mert örökké a legjobb megoldást keressük.

Kocsis Enikő: Szerintem Dezső könnyebben tud alkalmazkodni, mint én, de ha úgy érzem, jobb az ötlet, elengedem, sosem csinálok önérzeti kérdést belőle. A cél mindig a produkció, és ez mindkettőnk számára egyformán fontos.

Végignézve rajtatok, el sem tudom képzelni, hogy el tudnátok fáradni, de azért megkérdezem: szoktatok azért időnként lemerülni?

Kocsis Enikő: Én többször, mint Dezső.

Olyankor mit csinálsz?

Kocsis Enikő: Például nagyon szeretek kikapcsolódni a gyerekeimmel: fekszünk a szőnyegen, társasozunk. De nagyon szeretem a krimiket is: Poirot-, Agatha Christie-, Sherlock Holmes-regényeket olvasok. Emellett más műfajú zenéket is hallgatok, például Presser-dalokat. Nagy kedvencem a karácsony: imádom az ünnepet, most is nagyon várom. Dezső szinte sosem merül le, folyamatosan hallgatja a gyűjtéseket, újra és újra ugyanazokat a dalokat, és akkor is élvezi, amikor már mindenki csendért imádkozik.

Ki a legnagyobb kritikusotok?

Kocsis Enikő: Kettőnknek a nővérem, aki dramaturg és bábszínész. Dezsőnek én, nekem pedig Dezső.

Van valamilyen félelmetek az alkotói munkával kapcsolatban?

Kocsis Enikő: Idáig azért izgultunk, hogy legyen hivatásos társulatunk, most azért rezgek, hogy ez fenntartható legyen. Talán

attól félek a legjobban, mi lesz, ha nem lesznek kíváncsiak az emberek a művészetünkre.

Miért merül fel benned ez a kérdés? Úgy gondolod, hogy rétegműfaj, amit csináltok?

Kocsis Enikő: Minden műfaj tulajdonképpen rétegműfaj, így kicsit ez is, de inkább azért foglalkoztat ez a kérdés, mert sosem vagyok megelégedve magammal, mindig ott van a fejemben a kérdőjel, hogy jól csinálom-e.

Fitos Dezső: Enikő az utolsó percig képes alakítani a produkción, folyamatosan dolgozik rajta, nem számít hányadik előadásnál tartunk.

Fotó: Roggs Fényképészet

Mit láttok magatok előtt? Milyen terveitek vannak?

Kocsis Enikő: Nekem még nagyon sok műsorötletem van, klasszikus művek is, amik mozgatják a fantáziámat. Volt, hogy évekig érlelődött bennem egy darab, mire megszületett: Boldogasszony leányai volt a címe. Rengeteget olvastam, készültem, mire összeállt. Most is van bennem egy Bernarda Alba háza, de magyar vonatkozásban, tehát, hogy

egy magyar közösségen belül a nőknek milyen elnyomott érzései, fájdalmai, megélt pillanatai, beteljesületlen szerelmei vannak.

Sok szakmai és közönségdíjat elnyertetek már. Mi volt eddig a legnagyobb elismerés számotokra?

Kocsis Enikő: Az én egyik legkedvesebb élményem éppen a Boldogasszony leányai előadáshoz kapcsolódik, amelyhez a moldvai és gyimesi csángó kultúrából merítettem az anyagot: a női lélekről szóló folklóranyagot, hiedelemanyagot, táncokat. Amikor pedig a Petőfi Csarnokban rendezett előadásra eljöttek a moldvai asszonyok, Somoskáról, ott sírtak a próbán, és azt mondták: „Enikő, köszönjük, hogy ilyen szépen megfogalmaztál minket. Te igazán ismersz bennünket, ismered a mi lelkünket.”. Ennél nagyobb elismerést, mint hogy az adatközlő magára ismer az előadásban, egyetlen szakmai díj sem jelenthet.

Fitos Dezső: Rengeteg ilyen történetünk van, tényleg. Nekem az egyik ilyen szintén Gyimeshez kötődik. Egyszer Szilveszterre mentünk ki éppen, de valamiért erősen meg voltunk csúszva az idővel, s már a bálba estünk be, mondtam Enikőnek, hogy én most nem köszönök senkinek, menjünk táncolni. Zerkula, híres vak prímás húzta, s mikor odaértünk, elkezdtem ropogtatni, s az arca felvidult, s annyit mondott: „Megjöttél, kicsi fiam?”

Ezer közül is megismert, pedig azt sem tudták, hogy jövünk.

 

Ajánljuk még:

„A semmit is meg lehet osztani egymással” – Bedő Orsolyával beszélgettünk

Gyöngyi Krisztián Kiskunhalason nevelkedett, és onnan figyelt fel Afrika természetére és állataira. Végül évtizednyi nehézségek után azon kevesek egyike lett, aki vadőrnek tanulhatott, majd a fekete kontinensen orrszarvúkutatóként elhelyezkedhetett. Hat éven át dolgozott Malawiban, mígnem 2017-ben, 43 éves korában egy védence, Heródes halálosan megsebesítette. Krisztián felesége, Bedő Orsolya most Balogh Boglárkával írt könyvet férje életéről. Ennek apropóján beszélgettünk Orsival Afrikáról, környezetvédelemről, és arról, milyen lehet egy női sors, ha nem mindennapi férfit választunk párunknak.

 

Már követem az oldalt

X