„Mindig rátennék egy lapáttal” – interjúnk a világ leggyorsabb kezű zongoristájával, Péter Bencével

Kult

„Mindig rátennék egy lapáttal” – interjúnk a világ leggyorsabb kezű zongoristájával, Péter Bencével

Több mint 40 országban koncertezett négy kontinensen, gyorsasági világrekordot állított fel billentyűleütések számában, és gyakorlatilag a hangszer minden porcikájából kicsalogatja a zenét, Péter Bence zongoravirtuóz számára mégis csak most jön az élet java! Vajon, ha a csillagász pályát választotta volna, abban is ennyire sikeres lenne mára? Többek között erről beszélgettünk!

Másfél éves korodban hallás után visszajátszottad a dallamokat: hamarabb kezdtél zenélni, mint beszélni, szinte olyan, mintha a zongorajáték lenne az anyanyelved. Különleges tehetségként, „csodagyerekként” sosem kacérkodtál más pályával?

De igen, a csillagászattal és az orvosi pályával. Nem mintha bármi bajom lett volna a zenei pályával, de voltak ilyen fellángolásaim is. A csodagyerekség egyébként elmúlik, hiszen ahogy az ember nő, egyre többet várnak el tőle, ha valamiben kiemelkedően teljesít. Én sem érzem már csodagyereknek magam.

Honnan a zenei véna? A szűkebb családból?

A szüleim is zenélnek, apa gitározik, a nagymamám pedig zongorázott. Ő egyébként zongoraművésznek készült, végül történelemtanár lett. Engem leginkább a nagybátyám terelt erre a pályára azzal, ahogy megmutatta: a zene ott van mindenben.

Hiába mondhatjuk, hogy a zongora a „második anyanyelvem”, én egyáltalán nem akartam zongoraművész, előadóművész lenni. Filmzeneszerzést kezdtem tanulni, mert maga a zeneszerzés mindig jobban foglalkoztatott, mint az előadóművészi pálya.

Fotó: Simone Di Luca (Péter Bence)

A YouTube-on látható videóid némelyike rekord látogatottságot ért el, és többségük valamilyen népszerű dallam feldolgozása. Az is meglepő, hogy olykor teljesen rendhagyó módon használod a hangszert, például ütögeted, pengeted a húrjait stb. Honnan ez a merészség?

Mivel a zeneszerzés igazán szívügyem, ez a műfajfeszegetés valószínű egyfajta zeneszerzői önmegvalósítás: mivel nem zenekarral dolgozom most éppen, igyekszem a zongorás videók kereteit tágítani. 2005-ben kezdett beindulni a YouTube-os felület, hirtelen sokan nézték meg a videóimat, látszott, hogy érdemes folytatni. Az volt a kihívás, hogyan tudok úgy kiteljesedni zeneszerzőként, hogy egyedül vagyok előadó is. A megoldás végül az lett, hogy másképpen néztem a zongorára, olyan hangokat is kerestem benne, amelyek nem a billentyűk leütéséből születnek. Ma is van, hogy némelyik videóban ütős hangszerként is használom.

A közönség szokott kérni tőled átdolgozásokat?

Érkeznek ilyen üzenetek, persze, de ezeket lehetetlen követni és nyilván nem ezek alapján szoktam darabot választani. Ugyanakkor vannak olyan dalok – például a Bohemian Rhapsody átdolgozása –, amelyekre rekordszámú komment érkezett. Egyébként egy ideig nagyon eltartottam magamtól ezt a klasszikust, sokáig azt gondoltam, mégis mit csinálhatnék ezzel a tökéletes anyaggal?! Aztán belevágtam és sikere lett. A Despacitoval pedig sokáig rágta a fülem Szabolcs, a menedzserem, azt sem akartam, végül elkezdtem, és ott jött elő először a loop-technika, meg annak a varázsa – tehát minden darab valami új lehetőséget is megmutat.

Az olyan világklasszisok, mint te, általában komoly, sok háttérembert mozgató stábbal dolgoznak. Ahhoz képest, mekkora figyelmet kapnak a fellépéseid és az online videóid, te meglehetősen szűk stábbal, pontosabban egy menedzserrel dolgozol. Nincs hiányérzeted?

Egy előadóművésznek – de egyáltalán bárkinek – az internet korában bárhol, bármikor lehetősége van közönség elé lépni és megmutatni kreativitását. A siker nem létszám kérdése, és annak nem is függvénye, hogy éppen hová születtünk. Ha van internetelérésünk és egy zongoránk, nem nagy kunszt elkészíteni és feltölteni a videókat. Ameddig nem szükséges nagyobb stábot mozgatni, nem akarok, mert az igazán elmélyült munkák esetén nem is jó, ha sokan vesznek körül. Szabolcsnak és nekem közösen erős vízióink vannak és ez a legfontosabb.

Persze vannak olyan részei ennek a pályának, ahol hátrányt szenvedek kelet-európaiként, hiszen például a Grammy-díjátadón már ritkábban fordul elő név a mi térségünkből.

Fotó: @yayastem (Péter Bence)

John Williams filmzeneszerzőt tekinted idolodnak. Jól gondolom, hogy számodra a filmzenei karrier jelentené a kiteljesedést?

Bár nem szeretem túlságosan fürkészni a jövőt, de jó nyomon jársz: ha hosszú távra gondolok, mindig az audiovizuális tartalmak jutnak eszembe. A lelkemhez közelibbnek érzem a kontextusban megmutatkozó zenét, legyen az filmes, animációs vagy akár videójátékos környezetben. Bár sokan azt vallják, hogy a zeneszerzői szabadságban nem kell alkalmazkodnunk senkihez és semmihez, nálam egészen biztosan nem érvényes, hogy jobbat alkotnék, ha teljes szabadságot kapok. Szükségem van a keretekre – talán ezért is sikerülnek jobban vagy értékelik sikeresebbnek a feldolgozásaimat, mert a saját önálló szerzeményekkel szemben ezeknél látom azt a folyamatot is, amin keresztülmegyek alkotás közben. Van egy vonalvezetés, amely egyben tartja a folyamatot és ennek örülök. Egy saját műnél sokszor éppen azt a kötőanyagot hiányolom, ami megakadályozza, hogy szétcsússzon. Nálam ezek a korlátozások serkentik a kreatív tudatot.

Újszerű, amit mondasz, hiszen a művészek többsége a nyers eredetiséget tartja az alkotói szabadság felsőfokának.

Persze, mert azt senki sem meri bevallani magának, hogy

a végtelen szabadságban született művek sokasága végül a fiókban végzi, mert élvezhetetlenek.

A bátorság mellett alázat is kell ám a kreatív kapcsolódáshoz: Freddie Mercury, Michael Jackson nem értékelheti már a feldolgozásaidat, csakis a rajongók és a szakma igazolja vissza a minőséget. Megőrizve az eredeti értékeit átemelted a műveket egy saját, jellegzetesen Péter Bence-világba, melynek egyik legszembetűnőbb sajátossága a könnyedség. Mennyi gyakorlás van egy „könnyed” produkció mögött?

Lehet, hogy könnyednek tűnik egy-egy dal, de rengeteg munka áll mindegyik mögött. Persze, nagyon örülök, ha könnyednek hat a képernyőn az eredmény! Változó, hogy mennyit dolgozom, de van olyan, hogy egész nap zongorázom. Amikor utazom, előfordul, hogy napokig nem jutok zongora közelébe, de nem jellemző, hogy sokat lennék távol a hangszertől.

Amerikában tanultál, a Berklee-n, ahová a világ minden tájáról összegyűlnek a tehetségek, és ahol nem feltétlenül a zeneórákon történnek a csodák. Közös zenélésekbe, dzsemmekbe fulladó napok megtermékenyítő terepe ez a közeg. Mit adott neked az a képzés művészi értelemben?

A Berklee tényleg erről szól: varázslatos világ, az improvizáció tágra nyitott tere mindenki számára – ami nem igazán jellemző például a klasszikus zenére. Itt különböző kultúrájú és zenei műveltségű emberek közösen játszanak: egy ír hegedűs, egy afrikai dobos, egy indiai énekes és egy magyar zongorista összeül egy teremben, és dzsemmelget, improvizálgat, és lehet, hogy valami olyan sül ki belőle, amire nem lenne lehetőség más keretek között. Annyira szubjektív dolog a zenei élmény és a zenei tehetség! A hallást lehet ugyan fejleszteni, sok mindent meg lehet tanulni, de igazán átélni, átérezni csak akkor lehet a zenét, ha valódi örömzenélés van, ha semmi sem kötelező és szabadon tudunk kapcsolódni egymáshoz. Ilyenkor össze lehet vegyülni a hangokkal.

Nem tudtad befejezni a formális képzést, anyagi okokból. Vágysz vissza? Egyáltalán volna-e értelme visszamenned?

Egészen biztos, hogy sosem fogok visszamenni, mert egyfelől időm sem engedi – nem tudok elképzelni olyan félévet, amikor emiatt kivonnám magam a „forgalomból” –, másfelől pedig nem a diploma csábított oda, és amit ott kerestem, azt már megtaláltam és elhoztam magammal. Csak azért, hogy kiakaszthassak egy diplomát a falra, nem fogok visszamenni, hiszen ezzel semmivel sem leszek több vagy tehetségesebb zenész.

Fotó: @yayastem (Péter Bence)

A művészetek számos területén mester-tanítvány viszonyban cseperednek a tehetségek. A nagy példaképek közül te is dolgoztál valakivel ilyen közeli kapcsolatban? Esetleg vágytál ilyen közelségre?

A művészi kiteljesedésnek pont az a lényege, hogy mindenkinek meg kell találnia a saját útját. Nyilván a nagyokat tanuljuk, és tanulni is kell őket, de nem feltétlenül személyesen. Nem biztos, hogy előbbre kerülne valaki azzal, hogy egy mester-tanítványi viszonyban eltanulja a szakma csínját-bínját, mert a mester eleve idősebb, aki abban a korban lett nagy, amely kor már elmúlt. John Williams még mindent ceruzával írt, kottapapírokra, ami felfoghatatlanul csodálatos dolog, de ha egy mai zeneszerző ezt csinálná, lehet, hogy sehová sem jutna vele.

A zene világát is folyamatosan formálják az új technikai lehetőségek. Tíz évvel ezelőtt született meg gyorsasági rekordod: 765 hangot tudsz leütni egy perc alatt a zongorán, így lettél a világ leggyorsabb kezű zongoristája. Felül lehet múlni ezt a teljesítményt technikailag?

A zongora esetében nem is az emberi teljesítmény a limit, hanem a hangszer mechanikai lehetőségei határozzák meg, mennyi leütés lehetséges. A Guinness-rekordnak önmagában nincs jelentősége. Egyéni teljesítményben viszont mindig lehet fejlődni, minden darabot ki lehet gyakorolni gyorsabbra is, csak nem minden esetben érdemes.

Rengeteget koncerteztél külföldön, igazán hálás közönségek előtt sok nagy és kisebb koncertteremben. Milyen közönség előtt érzed jobban magad?

Minél nagyobb a közönség, annál jobb érzés játszani, minél kisebb, annál kényelmetlenebb: a legrosszabb a személyes ismeretségekből álló pár fős hallgatóság. Minél több ember ül a nézőtéren, annál jobban el tudok vonatkoztatni az egyes embertől, annál inkább át tudom adni magam a zene egyetemes élményének.

Fotó: Péter Bence

Honnan őrzöl meghatározó koncertélményeket?

Vannak csodálatos emlékek a bécsi Stadthalle-ból, ahová egyébként nagyon sok magyar is eljött, de az ausztrál utat is bármikor újraélném. Ott az emberek eleve rajonganak a zenéért, rendkívül hálás közönség, a Sydney-i Operaház pedig különleges miliő. Ugyancsak hatalmas élmény volt 2017-ben Londonban a BBC Proms In The Park megnyitóján fellépni negyvenezer ember előtt. Ilyen helyeken például Sir Elton John vagy a Take That szintű rockzenekarok szoktak szerepelni.

Van benned színpaddrukk? Szoktál izgulni a fellépések előtt?

Régen, amikor kevesebb volt még a fellépésem, izgultam, de a rutin hoz magával egyfajta magabiztosságot. Azt majd meglátjuk, hogy ha a pandémia véget ér, mennyi marad ebből a bátorságból! Amikor valami új anyagot játszom, mindig van némi izgalom bennem, de eltelik két-három koncert és ez elmúlik.

Harmincéves korodra oly sok elismerést kaptál már. Mit jelent számodra a siker?

A minőség és a népszerűség örök harcot vív egymással az alkotásban.

Ha átdolgozásokról beszélünk, akkor például azt jelenti a siker, hogy olyan hangokat tudok megszólaltatni, amelyek által az egész koncepció újszerűnek hat. Saját missziómat olyan művek megalkotásában látom, amelyek egyszerre minőségiek és valahogy mégis sok ember számára elérhetőek, befogadhatóak, szerethetőek. Rendkívül nehéz ellensúlyozni egyik szempontot a másikkal.

Több mint egymillió követőd van YouTube-on. Azért ez elég menő. Milyen érzés a figyelem középpontjában lenni?

Nem szoktam gondolkodni azon, milyen a figyelem középpontjában lenni. Nagyon hamar hozzá lehet szokni, hogy sokan megnézik egy videódat: a következőnél már el is várod. Figyelni kell a számokat persze, de nem szabad ezekben mérni a sikert.

Fotó: Crt Birsa (Péter Bence)

A sok gyakorlás intenzív fizikai igénybevételt is jelent. Mivel tartod magad formában?

Szerencsére a zongora szimmetrikusan terheli a testet, nem úgy, mint például a vonós hangszerek, de járok manuálterápiára és gerinctornára, mert főleg a nyakamat és a gerinc melletti izmokat veszi igénybe a felkészülés. Nem vagyok tipikus sportember, számomra a legnagyobb sport a hagymavágás: nagyon szeretek főzni. Legfőképpen az olasz konyhát kedvelem, a letisztultsága, egyszerűsége miatt.

A főzésben is perfekcionista vagy, akárcsak a zenében?

Nagyon is! Addig gyakorlok egy ételt, amíg tökéletesre nem sikerül. Egy-két éve saját receptjeimet is elkezdtem felírogatni, időnként átalakítom őket.

Amikor főzöl, a család átengedi a konyhát vagy közös alkotásra hívod őket?

Senkinek sem kell kivonulnia, de ha elfoglalom a konyhát, általában sokáig belakom. Utána viszont lehet a nyomokat takarítani, mert az nekem kevésbé megy.

Min dolgozol most? Mi foglalkoztat?

A második albumom befejezésén ügyködöm, ezenkívül van egy-két kollaborációs ötlet, amit szívesen megvalósítanék: például régóta tárgyalunk Michael Jackson dobosával, vele szeretnék egy videót csinálni. Márciusban pedig Németországban lesz koncertem. A honlapom hamarosan frissül, felkerülnek rá az újdonságok.

Mindig kifejezetten magas színvonalon teljesítesz. Minden kilengés ehhez képest értelmezendő. Mikor érzed magad leginkább elégedettnek?

Számomra az a fontos, hogy a múltbeli dolgaimhoz képest mindig tudjak jobbat alkotni, szeretnék mindig rátenni egy „lapáttal” – ettől vagyok elégedett.

A borítóképet készítette: Naglis Biercanas

Ajánljuk még:

„Az egyetlen női nőgyógyász voltam az osztályon” – interjú dr. Katona Renátával, aki szerint egy női orvos másként éli meg a szülést

Mikor a kilencvenes évek végén elkezdte a szakmát, egyedül ő volt női nőgyógyász a szegedi kórház szülészetén. Dr. Katona Renáta ma Szeged mellett Budapesten is vezet magánpraxist, a legtöbb páciensének évtizedek óta követi az életútját. Kiemelten foglalkozik az endometriózissal, amelyben személyesen is érintett. A doktornő hangsúlyozza, ma már senkinek nem lenne szabad meghalnia méhnyakrákban, mégis évente közel ötszáz nőt veszítünk el a betegség következtében. A szülész-nőgyógyásszal a hálapénzrendszerről, a szabad orvosválasztás megszűnésének árnyoldalairól és előnyeiről is beszélgettünk.

 
X
Már követem az oldalt