Így lehet Magyarország továbbra is kórusnagyhatalom – beszélgetés Szebellédi Valéria karnaggyal

1990-ben alapította a Magnificat Gyermekkart, aminek utódja a ma működő Leánykar. Mi volt a célja az együttes létrehozásával?

Nem hirtelen jött ötlet volt, 1984 óta itt tanítok az Erkel Ferenc Általános Iskola ének-zene tagozatán, ahol a kodályi koncepciónak megfelelően a zenei nevelés legfontosabb része a közös éneklés. Ahogy az iskolában elkezdtem tanítani, rögtön megkezdtem a kórusmunkát is. Mindig is voltak kórustalálkozók, Éneklő Ifjúság rendezvények, ahol a különböző iskolai kórusok megmutatták, hogy mit tudnak. Aztán egyre-másra jöttek az Év kórusa díjak, így fogalmazódott meg a gondolat 1990 körül, hogy neve is lehetne ennek a kórusnak. Ekkor lettünk Magnificat Gyermekkar. Mivel már vágytunk rá, hogy külföldre is mehessünk, jól megjegyezhető, latin nyelvű nevet választottunk magunknak.

Hogy alakult a kórus gyermekkarból ifjúsági-, majd leánykaron át addig, hogy ma már inkább nőikarról beszélhetünk? 

Ez egy hármas átalakulás volt. Gyermekkarként indultunk, hiszen az iskolában csak általános iskolai osztályok voltak. Később gimnáziumi osztályokkal bővültünk, szintén ének-zene tagozaton. Ekkor velük is elkezdtem dolgozni, ötvözve kicsiket és nagyokat, így lettünk Ifjúsági kórus. Később pedig úgy alakult, hogy jubileumi alkalmakkor gyakran jöttek vissza régiek, és jelezték, hogy szeretnének visszajönni énekelni, így szépen lassan alakultunk felnőtt nőikarrá. 

Mit jelent a Magnificat szó, és mit jelent az immár 30 éve működő kórus tagjai számára, hogy ezt a nevet viselik?

A Magnificat egy mondat első szava: Magnificat anima mea Dominum, vagyis Magasztalja lelkem az én Uramat. Lukács evangéliumában Mária öröménekének ez az első mondata. A kórus tagjai elfogadták a nevet, és hozzánőttek ehhez a magasztaláshoz. A magnificat-téma azért is jó névadó, mert átíveli a zenetörténetet: a korai barokk szerzőktől kezdve egészen a kortársakig sokan írtak Mária magasztaló énekére zenét, legutóbb Csemiczky Miklós írt számunkra egy Magnificat kórusművet, melynek idén novemberben volt az ősbemutatója. Szerencsére mindig találunk olyan zenei csemegéket, amik erre a témára íródtak.

 

Kodály Zoltánnak köszönhetően világszinten is különleges a magyar kóruskultúra. Hogy látja, hogy alakult itthon a kórusélet a Kodály halála óta eltelt fél évszázadban? Vannak elegen, akik éltetik a hagyományokat? Születnek új magyar kórusművek?

Rengetegen jönnek ide a világ minden részéről tanulni a Kodály-módszert. A hazai lendület sajnos kicsit csökkent Kodály halála után, de Magyarország így is nagyhatalom a kórusmuzsikálás terén.

Nem szabad hagyni kialudni a tüzet, ez a mi feladatunk.

A kodályi elgondolást szem előtt kell tartani. Ezt szerintem követik is a zenepedagógusok, de az iskolai feltételek sokkal rosszabbak, ma már mindenféle ürüggyel igyekeznek lefaragni az énekórák számát. Rá kellene jönni, hogy az énekóra nem teher, hanem kellemes együttlét, aminek ráadásul transzferhatása is van más területekre: logikai gondolkodásra, nyelvérzékre, memóriafejlesztésre.

Az őrláng tehát ég, de nem nyugodhatunk meg! Új művekkel szerencsére jól állunk, a kortárs zeneszerzők szívesen írnak kórusműveket! 

Említette, hogy sokan jönnek ide tanulni a magyar zenepedagógiát. Olyan is előfordul, hogy a a hazai szakembereket hívjak külföldre oktatni, kurzust tartani. Ön tanított külföldi intézményekben?

Igen, több alkalommal tanítottam külföldön Japánban például szolfézs módszertant oktattam, karnagyi kurzust, és nyílt kóruspróbákat tartottam. Igen izgalmas volt, amikor egyszer kisgyerekekkel kellett foglalkoznom, és a kodályi koncepción alapuló módszert alkalmaztam: bár nem beszéltük egymás nyelvét, a zene átívelte ezt az akadályt, nagyon szépen tudtunk együtt dolgozni! Ezenkívül Angliában karnagyi szimpóziumon vettünk részt a kórussal, illetve tanítottam Olaszországban és Spanyolországban

A Magnificat sikereit felsorolni is nehéz. Az Európa Nagydíjon, Kórusolimpián kívül is rengeteg hazai és nemzetközi versenyről jöttek el győztesen. A megalapításakor a versenyzés és a győzelmek lebegtek a szemük előtt, vagy a lendület hozta magával a sikereket?

Az utóbbi! A trófeák begyűjtése nem jó cél, minket sosem ez motivált. Viszont igényünk volt arra, hogy megmutassuk magunkat, szerettük volna megtudni, hogy hogy állunk a hazai és nemzetközi viszonylatban. Alapvetően szerettük azt csinálni, amit csináltunk, és kíváncsiak voltunk a külső visszajelzésekre. 1994-ben vettünk részt az első kórusversenyen, ráadásul éppen az egyik legrangosabb megmérettetésen Arezzóban. Beneveztünk, felkészültünk, és nagy meglepetésünkre megnyertük.

Volt verseny, amire egy Magyar Rádiós kolléga nevezte be a kórusunkat, ott is első díjat kaptunk. A Debreceni Kórusversenyen nagyon sok jó kórus indul, sokáig nem mertem elindítani az együttest. Amikor úgy gondoltam, hogy már elég felkészültek vagyunk, beneveztünk. Elsők lettünk a kategóriánkban, majd jött a nagydíjas verseny, ahol a kategóriagyőztesek versenyeztek. Hát nem megnyertük azt is? Ezután pedig a nagydíjas versenyek győztesei is összemérték a tudásukat: mi pedig megnyertük az Európa-nagydíjat. Egyszerűen szerettük volna jól csinálni azt, amit csináltunk, és ez lett belőle. 

 

A zenei versenyzés megosztó téma, a Mindenki című filmben épp egy kórusvezető rossz megoldását láthattuk. Ön szerint mit rontott el a filmbeli Erika néni, mi lett volna a helyes út?

Az éneklést nem szabad visszaszorítani, osztályban úgy daloljanak a diákok, ahogy tudnak. Nyilván különböző képességűek a gyerekek. Azt semmiképp nem mondhatja egy énektanár, hogy nem énekelhetsz, hiszen az énekórán énekelni kell! Viszont amikor az ember versenyre megy, a csapatot össze kell állítani, mint ahogy a sportolóknál is, a pedagógus felelőssége, hogy ezt a válogatást helyesen vezényelje le. 

Mit profitál a kóruséneklésből az, aki nem lesz zenész? Mit javasol, miért kezdjen el valaki akár felnőttként is kórusban énekelni?

Mindenkinek javaslom, hiszen egy közösségnek lesz a tagja. A sok kicsiből egy nagy egész lesz.

Amikor a nagy harmónia megszólal, az egyedülálló érzés.

Az élményeket, amiket ott kap, hazaviszi, és az egész életére pozitívan fog hatni! Emellett pedig a transzferhatások ugyanúgy működnek, mint gyermekkorban.

 

A jelenléti oktatás hiánya talán a zenei együtteseknek okozta a legnagyobb problémát. Hogy élte meg a Magnificat a hosszú karantént?

Nagyon nehéz volt. Az első megdermedés elég sokáig tartott. Csak telt az idő, nem tudtunk próbákat tartani hónapokon át. Aztán a lányok nagyon kérték, hogy valahogy próbáljunk, ezért jobb híján elkezdtünk online szólampróbákat tartani, de technikailag egy kórussal próbálni lényegében lehetetlen, hiszen mindenki csak saját magát és engem hallott. Arra jó volt, hogy kapcsolatban maradjunk egymással, és lett nyersanyagunk, amivel tudtunk dolgozni, amikor már újra tarthattunk kóruspróbát.

Szeptember óta próbálunk újra élőben, bele is kellett húzni, hiszen novemberben tartottuk meg a jubileumi nagykoncertünket, amit még 2020-ra terveztünk a kórus fennállásának 30. évfordulója alkalmából. A jelenlegi körülbelül 30 tag mellett régiek is visszajöttek, összesen 62-en énekeltünk.

 

 

Hagyományuk, hogy karácsonyi koncertet adnak a Bazilikában. Remélem, idén is megtartják!

Rendhagyó módon a Terézvárosi Aviliai Nagy Szent Teréz templomban lesz a hangversenyünk december 19-én, 17 órakor. Bevallom, én nem is terveztem a nagy jubileumi nagykoncert miatt, de a lányok azt mondták, hogy az nem létezik, hogy ne legyen, én meg hallgattam rájuk!

Az érdeklődők különleges akusztikai formációkban előadott művekre, varázslatos, gyertyafényes, harangjátékos karácsonyi koncertre számíthatnak. Mindenkit szeretettel látunk, viszont a jelenlegi helyzetre való tekintettel a koncertre regisztrálni kell a Magnificat Facebook-oldalán.