Felvilágosult parasztasszony nagyanyám hagyatéka: a családi levelezéssel lett teljes a történetünk

A kézzel írott magánlevél műfaja az írásbeliséggel egyidős és sokáig – a mi kultúránkban nagyjából az 1980-as évekig – használták a távolságok leküzdésére. Még a telefon sem szorította ki, mert a levél meditatív műfaj: amit leírtak, azt előbb jól átgondolták, hiszen a szó elszáll, de az írás megmarad – ha nem is latinul, de ezt még az egyszerű parasztember is tudta, zsigerből.

Távoli rokonoknak, főként a legközelebbi családtagoknak írtak leveleket, jellemzően fontos ügyekben – mint az életfordulók eseményei – vagy a rendszeres kapcsolattartás okán.

Amikor imádott nagyanyámat eltemettük, gyermekkorom paradicsomi otthonában először a levelezését kerestem elő. Egy teljes éjszakán át olvastam a főként nagyobbik lányának, nagynénémnek írt leveleket, aki kétszáz kilométerre lakott tőle, és akinek legalább negyedévente, de az ünnepek környékén mindig írt egy-egy hosszabb lélegzetvételű olvasnivalót. A praktikus információkon túl – például így küldözgettek egymásnak recepteket is – ezek az írások elsősorban az érzelmi ventillációt szolgálták. A gyakorlatias és vidám természetű parasztasszony egy-egy élethelyzet elmesélésével igazította a szívéhez kellő közelségbe-távolságba a dolgokat.

Családtörténetünket milliószor végighallgattam tőle, pontosan tudtam, milyen volt az első pillanat, amikor anyósként megpillantotta a leendő menyét, mit érzett, mit gondolt róla, és jól esett, hogy minden egyes alkalommal kihangsúlyozta: „anyád olyan gyönyörű volt, mint egy élő baba”. Azt képzeltem, ennél elismerőbb nem lehet egy anyós a menyével kapcsolatban, és titkon reméltem, én is – a nagy kritikus, az örök perfekcionista – képes leszek majd ilyen nagyvonalú, nyitott és elismerő gesztusokra, ha eljön az idő.

Egész gyermekkoromat abban a hitben éltem, hogy a nagyszüleim világa valóban tökéletes,

hiszen mindenre jó választ tudnak adni, és az élet nagy dolgaiban sosem tévednek.

A kollektivizálás idején nagyapám passzivitásával lázadt a „rend” ellen, nagyanyám pedig végletekig feszített munkatempóval kompenzálta a lehetőségek szűkülését és szürkülését. Mindkét attitűd érthető: a háborút megélt emberek nem is hitték el, hogy lehet még a bujkálásnál és a lövéseknél is rosszabb, másrészt tudták: ahonnan egyszer már felálltak, onnan újból fel lehet tápászkodni. Ez a kettősség  végigvonult egész életükön és úgy tűnik, ez lett számukra a túlélés feltétele is.

Többek között emiatt is, de gondosan bántak az emlékekkel és a szavakkal. Amit nekem, az elsőszülött lányunokának meséltek saját életükről, aztán a szüleiméről, majd az enyémről, mind-mind arról szólt: az élethez leginkább bátorság és humorérzék kell, a többi megy magától. Ez a könnyed derű csak olyan emberekben jelenik meg, akik már jártak az élet peremén, és saját erejükből kapaszkodtak vissza szilárd talajra. Lenyűgöző volt érezni azt a higgadtságot és erőt, amivel hétköznapjaikat élték, és ami miatt gyerekként úgy érezhettem, a legerősebb védőpajzs vesz körül. Rend volt ebben a világban, ettől volt ennyire biztonságos. 

Csak később, amikor már minden levelet elolvastam, értettem meg, mit is jelentett valójában ez a rend, amit egyfelől a kettősség – az igazságos életbe és a saját erőbe vetett hit – vezérelt, másfelől az emberi viszonyok bonyolultságát hivatott megszelídíteni.

Nagyanyám fontos életmeséi leírva is visszaköszöntek a levelezésben.

Amit nekem élményszerűen elmesélt, azt a lányával más részletekkel és más felütéssel osztotta meg írásban, így lett számomra is teljes az igazság a családtörténetünkkel kapcsolatban. Az örömök mellett üröm is vegyült nagyanyám sorai közé. Néhol már azt éreztem, nemesi vér ütközött ki belőle, amikor valami szomorúságáról számolt be, hiszen ezt is inkább vigasztalásként, elegánsan adta elő: a saját lányát vigasztalta, hogy ne bánkódjék, amiért ő maga bánkódik.

Amikor apám nősülni készült, nagyanyám örült, hogy végre nem neki kell a huszonnyolc éves fiára mosni, vasalni, ráadásul elégedett volt, hogy a kisebbik fia ilyen szép és szerény asszonyt hozott a házhoz. A levelezésből azonban újat is megtudtam erről az időszakról: nekem sosem mondta, de kiderült, hogy szüleim már rövid jegyességük idején sem voltak felhőtlenül boldogok.

A levelezésből megtudtam, hogy amit nagyanyám – aki parasztasszonyként társadalmi státuszát meghaladó módon felvilágosultan viselkedett – meg mert tenni, mikoris egy féltékenységi jelenet után karjára vette kisgyerekét és otthagyta nagyapámat, míg az nem könyörgött megbocsátásáért, azt anyám sosem tette volna meg. Ő inkább szelíden tűrt, csendesen sírdogált. Nagyanyám ezt számomra meglepő érzelgősséggel asszonyi erényként értékelte. Úgy vélte, hogy a másik menyéhez képest az újdonsült fiatal menyecske kategóriákkal jobb választás, hiszen könnyen fog alkalmazkodni nehéz természetű apámhoz. Az élet őt igazolta: szükség volt erre a szelídségre. 

Azt hittem, a saját születésemről és keresztelőmről is mindent tudok már, de boldogan fedeztem fel egy akkori levélben a gondos részletességgel leírt történetet a jeles napokról. Valóban nem bíztak semmit a véletlenre,

a helyi szokásoknak megfelelően tényleg 25 pár keresztszülővel veselkedtem neki a nagybetűsnek.

Nagyanyám levele többek között azt is tükrözi, mit tartottak fontosnak, mi számított sikeresnek ebben az egyszerű, mégis tökéletességre törekvő paraszti világban.

Bárhonnan közelíteném meg, minden részletből kitűnik, hogy az emberekkel való bánásmód és az emberi viszonyok „karbantartása” volt az elsődleges szempont. Kínosan ügyeltek arra, hogy mindenki jól érezze magát, és ne érhesse szó a ház elejét. Anyám itt is jól vizsgázott, így lett a szüleim legendás esküvői után – mindkét szülőfaluban összeházasodtak, egy hétnyi különbséggel – az én keresztelőm is emlékezetes.

Értékes részletekkel, világos, aprólékos életképekkel teli családi levelezésünk az egyik legféltettebb kincsem. Ha ez alapján kellene megrajzolnom érzelmi családfánkat, azt hiszem, sokkal színesebb képet kapnánk gyökereinkről, emberi viszonyainkról és persze néhány titokra is fény derülne. Ezekkel együtt teljes a történet. Kár, hogy a kézzel írt magánlevél műfaja már csak emlék: semmi más nem tudja pótolni ennek a nagyon intim és meditatív emléktárgynak a szerepét.