Búvópatakként ment bennem az „éneklőke”, fel kellett törnie – Interjú Lovász Irénnel

Kult

Búvópatakként ment bennem az „éneklőke”, fel kellett törnie – Interjú Lovász Irénnel

Kettős köszöntővel illik kezdenünk: egyrészt gratulálunk a Kossuth-díjhoz, másrészt pedig Isten éltesse Lovász Irént 60. születésnapja alkalmából! A tudomány és az előadóművészetek terén is sokat tett a magyar népdalok megismertetéséért, megszerettetéséért. Neki hála nemzetközi szinten is sokan hallhattak magyar népdalokat és ismerhették meg azok fantasztikus erejét. Születésnapi interjúnk.

A kerek születésnap emberélet-forduló, de a pályán is jelenthet valamit. Mit jelent Lovász Irénnek ez az évforduló emberként, nőként és művészként?

Alapvetően számvetést jelent, azt jelenti, hogy: hoppá, ez tényleg igaz?

Ez a „hoppá!” nagyon is helyénvaló, mert nem mutatja a korát.

Én sem érzem magam hatvanévesnek. Olyan intenzíven éltem, hogy nem volt időm azon gondolkodni, mikor leszek mennyi, sőt, nem is ünnepeltem a születésnapomat, mert az nem ünnepelnivaló: tény és nem érdem. Ugyanakkor azt mondta öreganyám, hogy „hatvan fele hazafele”. Igaz, tehát, hogy ilyenkor az embernek számvetéssel kell foglalkoznia: mi az, amit megtettem, mi az, amit még nem és mi az, ami még hátravan. Olyan ez, mint a kiskondás a mesében: amikor jár az úton nem is tudja, hogy az adott ember, aki eléje pottyan az élete útján, az segíti-e vagy akadályozza. A végén derül ki. Ilyenkor adatik meg, hogy az ember visszanézve értékelni tudja ezeket a szereplőket. Remélem, hogy a Kossuth-díj sem azt jelenti, hogy ez már a vége. Természetesen megkoronázza az életművem, de remélem, hogy egy-két tervet még meg tudok valósítani.

 
Lovász Irén – Groove & Voice Trio: Hangtájkép lemezbemutató (MÜPA 2015. február 5.) – Fotó: Posztos Janos
 

Szentgyörgyi Albert sem a Nobel-díj miatt a legértékesebb számunkra, hanem a C-vitamin miatt. Ilyen értelemben Lovász Irén sem a Kossuth-díja miatt marad emlékezetes, hanem a dalait fogják hallgatni az utánunk jövő generációk is. Mit jelent a Kossuth-díj egy művésznek, akinek az éneklés a mindene?

Az alkotás a fontos, és nagyon nagy boldogság, hogy megfogalmazhattam, amit gondoltam és kikívánkozott belőlem. Megtisztelő, és nagyon jóleső érzés, hogy ezt ilyen nagyra értékelik és elismerik. Hálás vagyok érte.

Visszatekintve saját pályájára milyennek látja a munkával töltött éveket?

Sűrű volt, intenzív. Elsőre fölvettek az egyetemre, utána azonnal kaptam intellektuális munkát, aztán nemsokára tanársegéd lettem, aztán gyerekeket szültem, majd publikáltam, tudós lettem, művésznő, tanárnő és háromgyerekes anya. Minden megadatott, csak az nem látszik kívülről, hogy milyen nehézségek adódtak. Az én mesterem, Erdélyi Zsuzsanna néprajzkutató azt mondta nekem, hogy: „majd az idő kipörgeti, aranyos fiam” és azt is mondta: „a zsinórpadlásról mindig a megfelelő embert engedi le eléd a nagy rendező, még akkor is, ha te ezt akkor, az adott pillanatban nem látod”.

Én is megéltem sok ilyet. Nem tudtam, miért van az, hogy megszűnik az állásom a Pécsi Egyetemen, a Néprajzi Múzeumban,

nem tudtam, miért jók a kirúgások, megcsalások, hátat fordítások, de most már tudom, és hálás vagyok

nem csak a mestereimnek, tanáraimnak, zenésztársaimnak és természetesen a szüleimnek, ősanyáimnak, ősapáimnak is, akiknek a hangját talán én fölerősítethettem és ezáltal messzebbre szólhatott. Tehát nemcsak azoknak vagyok hálás, akikről most már egyértelmű, hogy segítették az életem útját, hanem azoknak is, akik akadályozták: akiktől kiborultam, összeestem, akiktől romjaimba dőltem, ripityára törtem, mert most már tudom, hogy ez kellett ahhoz, hogy újra összerakjam magam, darabjaimból. Most már látom, hogy minden a helyére került.

Hogyan tudná korszakolni ezt a gazdag életpályát?

Volt egy tízévnyi intellektuális szakasz a diploma után 1984-től ’95-ig, amikor tanítottam tanársegédként, muzeológus voltam, a Nemzeti Könyvtárban dolgoztam és aztán ’96-ban jelent meg a Világfa című lemezem, ami nagy fordulatot hozott, mindjárt megnyertem a német Kritikusok Díját a német kiadásával. Akkor jött egy korszak, ami inkább az éneklésről szólt. 2010-től pedig főállásba hívtak a Károli Gáspár Református Egyetemre tanítani, docensként és akkor megint jött az intellektuális pálya. Közben persze megszültem a három gyerekemet: ’94-ben születetett Kristóf és ’96-ban Juli, Panni, az ikerlányok. A kandidátusi disszertációm védése is ’95-ben volt, tehát akkoriban nagyon intenzív alkotói folyamatban éltem. Amikor az egyetemre hívtak, összeért bennem a tudós és a művész énem: megtaláltam az életnek azt a küldetését, amiben a színpad és a katedra egymást erősítik.

 
Szerelmes Virág lemezbemutató koncert (MOM, 2009. május 8.) – Fotó: MOM
 

Hogyan fedezte fel a kultúrának ezt a rétegét, amiből aztán művészeti és tudományos pálya alakult?

Beleszülettem egy hagyományőrző családba, egy alföldi nagykun tanyasi hagyományt éltető családi közösségbe, amelyben a népdaléneklés édesanyám mindennapjainak is része volt. Állandóan szólt otthon az ének, édesanyám mindenről tudott egy népdalt, és nem is volt kérdés, hogy az éneklés az önkifejezés természetes módja. Aztán, amikor tudatosan kezdtem érdeklődni az éneklés iránt, akkor Simon Kati, a Siófoki Zeneiskolában azt mondta, hogy „neked népdalt kell énekelned, mert ezt kívánja a hangod”. Ő adta a kezembe az első Domokos Pál Péter – Rajeczky Benjamin moldvai csángó népzenei gyűjtést és aztán kitágult a látóköröm: felfedeztem, mennyire gazdag a Kárpát-medence népzenei anyaga, milyen sokszínű és több, mint az, amit én otthonról hozok.

Tereltek engem a bölcsész pályára – angol tagozatos gimnáziumba jártam, mert jó nyelvérzékem volt –, majd Szegedre mentem egyetemre, mert József Attila is oda járt, akivel én egy napon születtem. Végül is mindegy, hogy milyen pályán indítanak el egy gyermeket, hiszen a tehetség, ami ott mocorog benne, és aminek ki kell törnie, az mindenképpen felszínre kerül. Ha

búvópatakként ment bennem az „éneklőke”, akkor annak úgyis fel kellett törnie. Hiába lett a diplomám bölcsész, az „éneklőkém” folyamatosan velem volt, és nem is akartam választani, hiába akarta a környezet, hogy döntsek valamelyik mellett, mert a „normálisak” beállnak egy pályára. Én nem voltam „normális”, nem tudtam választani ezek közül az utak közül, mert úgy éreztem, hogy nekem dolgom van mindkettővel.

Egy személyiségen belül nyilván nem lehet leválasztani egyik vagy másik ént. Tudósként viszont különleges adottság, hogy nemcsak kutatja, elemzi és tanítja a hagyományt, hanem meg is mutatja a folklór-alkotásokat.

Egyensúlyban van a mérleg nyelve. A tudós ember szakmai háttere nyilván benne van a művésznő megjelenésében és azt gondolom, fordítva is. Például ritkán tudok az egyetemi katedrán ének-illusztráció nélkül előadást tartani, legyen az kommunikáció-elmélet vagy vallásantropológia, kultúraelmélet. Nem azért, mert ez pityke a dolmányon és jól mutat, hanem azért, mert ez nekem természetes, hiszen édesanyámnak is mindig mindenről eszébe jutott egy dal. A diákok pedig tulajdonképpen hálásak, hogy van itt egy csodabogár, aki a durkheimi valláselméletet is a Fellegajtó-nyitogatóval illusztrálja.

 
Szerelmes Virág lemezbemutató koncert (MOM, 2009. május 8.) – Fotó: MOM
 

Magyar népzenei és világzenei anyaggal foglalkozott művészként és nyilván tudományos érdeklődéssel egyaránt, ráadásul a magyar népzenét már az első lemezeivel külföldre is eljuttatta.

A Világfa lemez német kiadása, a Rosebuds in a Stoneyard megelőzte a Teagrass-szal közös Wide is the Danube lemezemet, ami ugyanannál a kiadónál jelent meg. Már az első lemezemen olyan keretbe illesztettük az archaikus magyar népzenét Hortobágyi László zeneszerzővel, ami túlmutatott az autenticitáson. Természetesen abszolút tisztelve az eredetit, olyan virtuális utazást játszottunk el, hogy mi lett volna, ha a magyarság a nyugat-szibériai őshazából nem nyugatra, hanem keletre indult volna, vagy délebbre. Ezért megengedtünk olyan zenei kapcsolódásokat, mint például a gamelán gonggal egy moldvai csángó népdal vagy arab citerával egy zoboralji. Az elején tartottam tőle, hogy milyen lesz a fogadtatása, de aztán kiderült, hogy a vártnál jobban szerették az emberek itthon is és külföldön is. Ez fejesugrás volt az ismeretlenbe, és ezt a bátorságot meghálálták. Kiderült, hogy

a magyar népzene hatósugara és érvényességi köre sokkal szélesebb, mint gondolnánk:

tud illeszkedni különböző népek zenei világába, zenei szövetébe és ez mutatja a magyar kultúra rugalmasságát is. Archaikussága és orientális eredete pontosan ezt segíti, hogy ennyi felé tud kapcsolódni – itt a magyar népdal legrégebbi rétegeiről beszélünk, nem a XIX. századi új stílusú népdalról.

A Wide is the Danube ugyanez a kelet-európai kortárs népzene akart lenni, de utána is sok világzenei kapcsolódást adtam elő élőben is. Az egyik legmeredekebb húzás az volt, amikor Csehországban élőben összetereltek egy cseh-morva énekesnővel meg egy iráni-izraeli-isztambuli énekesnővel, és azt mondták, hogy egymás zenéjéből inspirálódva készítsünk egy gálaműsort a fesztiválra, volt rá két napunk. Óriási élmény volt, hogy megtanulhattam az ő népdalaikat, ma is tudom őket. Olyan ajándékot kaptam, amit soha nem felejtek el. Én pedig megtanítottam nekik három magyar népdalt, amelyek meg tudtak szólalni az ő világukban is, és nagyon szerették őket. Le is fordítottam nekik, és elénekelték a saját nyelvükön, héberül és morva nyelven. Fantasztikus élmény, hogy a zene végtelen kapcsolódási lehetőséget enged más kultúrákkal, hiszen nincs feltétlenül nyelvhez kötve, így óriási szerepe van az interkulturális kommunikációban. Akkor is átmegy valami a magyar néplélek sajátosságaiból, ha csak meghallgatják a zenénket, de nem értik a nyelvünket.

 
Égi hang koncert a pécsi székesegyház altemplomában (2010) – Fotó: Tóth László 
 

Tudományos kutatóként az egyik fő területe a szakrális kommunikáció. Az énekelt archaikus népzenének, a népdalnak is az egyik funkciója éppen a szakrális kommunikáció, emellett pedig a népdal korabeli „pszichológus” is volt egyben, hiszen a dalokkal nyugtatta magát az ember, kifejezte fájdalmát, érzelmeit. A népdal terápiás ereje ma is ennyire releváns?

Azt vallom, a népdaléneklés és általában a zene antropológiai funkciója a gyógyítás és a szakrális-spirituális kommunikáció. Nagy szavak ugyan, de ha visszamegyünk a gyökerekhez, a vallás eredetéhez, a mágikus funkciókhoz, akkor végül is ide lyukadunk ki. Az ember az énekléssel önmagát gyógyítja, saját belső tartalmait vetíti ki: ha problémája van, kiénekli, ha öröme van, megsokszorozza, ha hiányérzete van, a feljebbvalóhoz tud fohászkodni az énekkel mondott imádsággal. Nemcsak Szent Ágoston mondja, hogy „aki énekel, az kétszeresen imádkozik”, hanem nyáron az egyik gyimesi parasztasszony is elmondta nekem ugyanezt, pedig valószínű, hogy nem olvasta Szent Ágostont. Az éneklés tehát alapvetően mentálhigiénés funkciót lát el, és csak ezután következik a társadalmi kommunikációban betöltött szerepe, a mulattató, szórakoztató funkció.

A népdal nem könnyű műfaj. Akkor sem, ha előadói minőségben a saját egyéniségén átszűrve különleges esztétikai élményt nyújt. Mondhatjuk, hogy ilyen értelemben réteg-műfaj.

Valóban, amit én csinálok, alapvetően nem szórakoztató zene, ezért is fájt, hogy a Nemzeti Kulturális Alapnál külön van zenei és úgynevezett „nem művészeti” kategória, így az én zenémet „nem művészeti”, könnyűzenei kategóriába kellett sorolni. Soha nem fértem bele azokba a keretekbe, amiket nekem mások gyártottak, mert azt gondoltam, megyek a magam útján, és majd az idő kipörgeti. Attól, hogy zeneiparról beszélünk és kultúripar van, nagyon nehéz területre sodródik a népzene és a népdal, mert ez nem ipari termék.

 
Égi hang koncert (MÜPA 2006. december 21.) – Fotó: MÜPA
 

Van kinek továbbadni ezt a tudást? Mennyire fogékony a magyar fiatalság a kultúrának erre a rétegére?

Lemezeken, egyetemi oktatásban, daloló-körökben mind-mind ez zajlik. Azt gondolom, hogy van rá érdeklődés, ami azzal is összefügg, hogy a világban ismét megjelent a természet és a természetes felé fordulás, a tiszta forrás hangjának meghallására való igény, a tiszta földből származó terményeket akarjuk enni. Tehát

visszajön a természetes és a sallangmentes iránti igény, ezt a pandémia fel is erősítette.

A családban, a gyerekek közül továbbviszi-e valaki az előadó-művészeti hagyományt?

A gyermekeim csodálatosan viszik tovább mindazt az utat, amit én nem tudtam megvalósítani. Egyik lányomból építészmérnök lesz, a másikból környezetmérnök, a harmadik gyermek válogatott sportoló, és mindannyian imádják a természetet. Nem feltétlenül az énekkel fejezik ki önmagukat, de hasonló értékeket képviselnek, mint amilyenekkel én megfertőztem őket.

Milyen tervei vannak az elkövetkező időszakra?

Túl kell élnünk a pandémiát, ez a legfontosabb, az első oltást már meg is kaptam. Tanítok az egyetemen, jelenleg online zajlanak az előadások, a szemináriumok és a vizsgák. Folyik az archeo-akusztikai kutatásom és más vallásantropológiai kutatásaim. Koncertjeim persze nincsenek, ahogy másnak sem. Pont ma lett volna, a születésnapomon egy a MÜPÁ-ban a Makámmal, de a pandémia miatt elnapolták májusra. Mellette pedig dolgozom a következő lemezemen is.

Ajánljuk még:

„Nekem más szívem van” – interjú Magyar Zoltánnal
Háromszoros világbajnok, kétszeres olimpiai bajnok, háromszoros Európa-bajnok, Világkupa-győztes, Universiade-győztes, hússzoros mesterfokú magyar bajnok, A nemzet sportolója. Nyolc alkalommal választották Az év magyar tornászává és háromszor Az év magyar sportolójává – a Prima Primissima díjas Magyar Zoltán neve örökre beleégett a nemzetközi tornasportba. Rendkívüli teljesítményei közül a Magyar-vándor, a szökkenő-vándor és az orsó figurák nélkül ma már elképzelhetetlen a sportág olimpiai „táncrendje”.