Boszorkányok, akik közöttünk éltek – minden nemzetnek megvannak a maga legendái

Két utcára tőlünk állt egy romos ház az egyik eldugott kereszteződésben. Nem volt kerítése, az udvar gazos volt. A megroggyant, fehér falak és a feketére festett deszkákból tákolt, romos melléképületek arra engedtek következtetni, hogy senki nem lakik ebben a pici házikóban, olykor azonban egy görbe hátú néni sétált el a bejárattól a közeli kútig, kezében vödörrel, majd visszament a házba. Kendőt kötött a fejére, vastag harisnyát húzott a lábára. Mindig egyedül volt, nem beszélgetett senkivel, sosem láttunk vele senkit. Öreg volt és titokzatos – óvodásként mi mást gondolhattam volna róla, mint hogy ő egy igazi boszorkány.

Tartottam tőle, gyorsan kapkodtam a lábaimat, amikor a portája mentén futó járdán sétáltunk anyával és a bátyámmal. Közben izgatott kíváncsisággal néztem az épületet, kerestem a rejtélyt, a misztikumot és a bizonyosságot, hogy valóban boszorkány lakik-e abban a házban. A mesékből ismert gonoszság ellenére vonzott a titok, mindent tudni szerettem volna a néniről, az életéről, a bájitalokról és varázsfőzetekről.

A néni természetesen csak egy idős hölgy volt, legalábbis nem kelt róla semmilyen városi legenda, ami alátámasztotta volna gyermeki fantáziámat. Halála után egy helyi fogorvosé lett az ingatlan, akinek kétszintes háza, díszkővel lerakott előkertje és kovácsoltvas kerítése tökéletesen eltüntette gyermekkorom egyik legizgalmasabb és legmisztikusabb történetének helyszínét.

Gyógynövényekből készítenek főzeteket

A boszorkány a néphit szerint olyan, a Hold fázisait és erejét figyelembe vevő (luniáris) hitet gyakorló nő vagy férfi (volt), aki természetfeletti, vagy akár démoni képességekkel rendelkezett, gyakorolta a mágiát és csupa rosszat, betegségeket, pusztulást hozott. A boszorkány megjelölést általában olyan személyre alkalmazták, aki varázsigéket használt, hogy ártó szándékait keresztülvigye (gonosz szellemek vagy az ördög segítségével).

Manapság a boszorkányoknak nevezett nőket vagy férfiakat jellemzően egy pogány természetvallás követőjének tekintjük, akik különböző szertartásokat tartva gyógynövényekkel és főzetekkel „bájolják” el a résztvevőket, de a tevékenységüket sokkal inkább tartjuk ártalmatlannak vagy pozitívnak, mint a régi időkben.

Pedig bármelyik kort is nézzük, a boszorkányoknak nevezett személyek általában csupán gyógynövényeket gyűjtöttek a gyógyhatású főzeteket készítettek. Ha voltak is a boszorkányoknak megérzéseik, esetleg természetfelettinek tűnő képességeik, ezek az emberek általában az adott közösségtől elvonultan, magányosan éltek a természet közelében, s annak törvényei szerint. Különcségüket tekintették boszorkányságnak, amit aztán megbélyegzéssel, vagy akár halállal is büntettek.

Brit boszorkák

Alice Kyteler az első nő, akinek boszorkányságáról feljegyzés készült. Írországban élt az 1200-as évek végétől az 1300-as évek elejéig. Kyteler négyszer ment férjhez, ami már alapjában felkeltette környezetének a figyelmét, ráadásul mind a négy férje meghalt. A negyedik haláleset után a házasságaiból született gyermekei azzal vádolták meg az anyjukat, hogy mérget és bűbájt alkalmazva tette el a férfiakat láb alól. Emellett a boszorkányság több jellemzőjével is vádolták, például sátánimádással, állatáldozatokkal, vagy az emberek tudatának és akaratának befolyásolásával azok tudta és hozzájárulása nélkül. 1321-ben ő volt az első ír boszorkány, akit máglyára küldtek –  de nem égették meg. A legenda szerint ugyanis

az éjszaka leple alatt eltűnt a lakatra zárt cellájából, és azóta sem bukkantak a nyomára…

Ursula Southeil (ismertebb nevén Mother Shipton), egy nagyra becsült és rettegett angol prófétanő volt az 1500-as években. A helyiek gúnynevekkel illették csúnyasága és eltorzultsága miatt. Sokan hitték róla, hogy egy feltételezett boszorkány, Agatha Southeil és az Ördög közös gyermeke. Megjelenése és az előítéletek ellenére „Shipton Anyát” Anglia egyik legnagyobb tisztánlátójának tartották, sőt, Nostradamushoz is hasonlították. Néhány próféciája sok modern eseményt és jelenséget megjövendölt: állítólag megjósolta többek között a spanyol armadát, a londoni nagy pestist, a londoni nagy tüzvészt, Mária skót királynő kivégzését és még az internetet is! A jól ismert boszorkányokkal ellentétben Mother Shipton természetes halált halt, és 1561-ben temették el York városának külső peremén.

Anglia leghíresebb boszorkánya azonban mégsem ő, hanem Agnes Waterhouse volt, aki az egykori elbeszélések szerint alkut kötött az Ördöggel – embereket átkozott meg és a fekete mágia eszközeit felhasználva ártott másoknak, vagy éppen gyilkolta meg az ellenségeit. Volt egy fekete macskája, akit Sátánnak nevezett el, s állítólag gyakran ezt a macskát küldte az áldozataihoz, hogy végezzen velük. Amikor elfogták és megkínozták, mindent bevallott… Máglyán égették el.

A legenda szerint 1590-ben Skóciában Halloween napján részt vett egy szertartáson az egyébként bábaként és gyógyító asszonyként ismert Agnes Sampson, s ezen a szeánszon megjelent a Sátán. Emellett számtalan rontást, átkot és feketemágiát kötöttek a nevéhez, némelyikben az akkori király, VI. Jakab és annak felesége életét akarta elvenni. S bár ezek a varázslatok nem jártak sikerrel, mégis elkapták, perbe fogták és megkínozták. Csakhogy egy alkalommal olyan közel került a királyhoz, hogy belesuttoghatott annak fülébe – és olyasmiket mondott neki, amit a király mondott a feleségének a nászéjszakájukon… Ekkor bizonyosodott be mindenki számára: Agnes Sampson valóban boszorkány. Máglyán elégették.

Tengerentúli legenda Molly Dyerről

Egy halálos járvány (valószínűleg influenza) és a rossz termés megviselte a Leonardtown nevű kisváros közösségét. A különösen kemény tél miatt az emberek attól féltek, hogy nem élik túl az évszakot. A mélyen vallásos és puritán közösség tagjai a babonák felé fordultak, és azt állították, hogy az éhínség, a betegségek és a viharok valójában a boszorkányság miatt sújtják őket.

A helyi gyülekezetben kijelentették: Moll Dyer a boszorkány, akinek mindez köszönhető. Ő egy idősebb nő volt, aki a város déli szélén élt elszigetelődve a többiektől. Azt állították, ő szólította fel az Ördögöt, hogy sújtson le Leonardtown lakosságára. A hír gyorsan terjedt, az események elszabadultak, és szinte egyik pillanatról a másikra kialakult egy tömeg azzal a szándékkal, hogy kiűzzék Moll Dyert a városból.

Ez a tömeg körülvette és felgyújtotta az idős asszony kunyhóját, akinek még éppen sikerült kimenekülnie, és a tömeg mellett berohant az erdőbe. Egyes beszámolók szerint csak annyi ideje volt, hogy megragadjon és magára tekerjen egy vékony kendőt. Mérföldeket futott, mígnem elfáradt, és tudta, hogy napkelte előtt meghal a dermesztő hidegben. Talált egy kisebb sziklát, amire rátette a jobb kezét. Ezután a Hold felé emelte a bal kezét, és átkot mondott Leonardtown lakosságára. Napokkal később a holttestét kővé fagyva találták meg, kezét pedig még mindig az ég felé tartotta.

Az átok részletei a mesélőtől függően változtak, de általában

szerepelt benne a rossz termés, a meddőség, a gyermekhalandóság és a különféle családi szerencsétlenségek.

Szelleme állítólag a mai napig kísérti a Leonardtownt körülvevő földet, és keresi azokat a férfiakat, akik elkergették az otthonából. Sőt, azt is állítják, hogy időnként megjelenik a kéznyoma azon a sziklán, amely a településen található Tudor Hall kúria előtt van, és a „Moll Dyer Szikla” nevet viseli. Emellett számos természetfeletti eseményről számoltak be az azóta a róla elnevezett útszakasz közelében. Gyakran hallani a környéken megjelenő árnyékemberekről, szellemekről, egy autóbaleseteket okozó fehér kutyáról, „sűrű, természetellenes ködről” és meglepően gyakori villámcsapásokról.

Máglyahalálok a szegedi Boszorkányszigeten

A legemlékezetesebb boszorkányégetések nálunk Szegeden voltak, a magyarországi perek egyik legszomorúbbjának is tekinthető tárgyalása 1728. július 23-án zajlott le. A város ma Boszorkányszigetnek nevezett részén egyszerre tizenkét boszorkányt kötöztek négyesével a cölöpökhöz, hogy máglyán megégessék őket. Az ítéletet megelőzően a gyanúsítottakat vízpróbának és mérlegpróbának vetették alá, s akit túl könnyűnek találtak, azt elítélték. Hosszú tűkkel szurkálták őket, hogy felfedezzék rajtuk az ördög testi bélyegét.

De egy-egy szőrtelen hónalj vagy gyanús anyajegy is a nem emberi természet bélyegét jelentette.

A tömlöcben lévők vallomásai szerint a szegedi boszorkányok valóságos katonai szervezetbe tömörültek. A keresztény hitet megtagadva kellett felesküdniük az ördögre – az ő jegyét viselték valamely testrészükön, ami alapján végül boszorkánynak kiáltották ki őket.

Érdekesebb a gonosz

Alighanem minden nemzetnek megvannak a maga boszorkányokról szóló történetei. Ugyanis mindig, minden korszakban, s a legtöbb közösségben éltek olyan nők, férfiak, akik mások voltak a többieknél. Ilyen-olyan okból a perifériára kerültek, magányosan éltek a természet közelében, a természet törvényeit követve. Különcségük meghatározta a róluk kialakított képet, s mivel senki nem ismerte őket, tartottak közel engedni őket magukhoz, az emberek könnyen rájuk süthették, hogy boszorkányok.

Főleg, ha a gyógynövényekből készült főzeteik és kencéik valóban használtak,

s egy-egy gyógyulás vagy segítő kezelés már-már természetfelettinek hathatott a csoport számára. S bár a történetek szerint a boszorkák gonosz és ártó varázslatokkal foglalkoztak, az egyes kutatások szerint ezeket a természetfeletti erővel felruházott embereket sokkal inkább vezette a segítő szándék. De mivel a gonoszság és a rosszakarat sokkal érdekesebbnek tűnhet, talán ezért lett rossz hírük (legalábbis egy ideig) a titokzatos és misztikus életet élő boszorkányoknak is.