Borbás Marcsi: A normalitás magáért beszél – interjúnk Marcsi Mesél az asztal című kiállításáról

Az egész kiállítás arról mesél az ételeken és asztalokon keresztül, hogyan tudunk visszatalálni a rendhez. A megnyitón Vinkó Józsefnek volt egy félmondata, ami szerint számára kérdéses, hogy a fiatalok értik-e még, amiről beszélsz. Neked mi a tapasztalatod, értik az emberek azt a mélységet, amit te időről időre igyekszel feltárni?

Sajnos nincsenek jó tapasztalataim, nem vagyok ez ügyben optimista. Úgy érzem, egyre kevésbé értik a tömegek, miről szólt a régi világ. Természetesen nagyon sok jó élményem is van, rengeteg emberrel beszélgettem, dolgoztam, akik ugyanazt látták értéknek, amit én. Viszont a hétköznapokban az országban járva-kelve sok olyan helyzettel szembesülök, ami arról tanúskodik, hogy a társadalom egésze inkább távolodik a régi rendtől. Sajnos a trendek is ezt igazolják. Legutóbb épp halottak napján ütött ez szíven: egyre kevesebben mennek ki a temetőbe, és még nagyobb gond, hogy akik nincsenek ott, nem is értik, mit veszítenek. Ennek a távolodásnak, felejtésnek a következményei pedig megmutatkoznak, bármerre nézek.

Milyen következményekre gondolsz? 

Az emberi szervezet évezredeken keresztül edződött egy bizonyos világban, csakhogy a huszadik század második felére, pláne a huszonegyedik századra a testünk lemaradt a változások mögött. Régen az ősz végével, ahogy kifutottak a kerti munkák, jutott idő pihenni, befelé fordulni, a barátokkal, a családdal lenni, töltekezni az emberi kapcsolatokból, építeni azokat. Volt tehát egy olyan ritmusa az életüknek, ami ma hiányzik. Ez a hiány nagyon megviseli a szervezetünket, szerintem ez látszik a sok ideges, leterhelt emberen. De mit csinálunk, ha leterheltek vagyunk? Még inkább kapkodunk, még többet, még jobbat akarunk csinálni – ahelyett, hogy megállnának, lecsendesednének, és elgondolkodnának, milyen út vezetett idáig. A karácsony és az advent időszaka erre szépen rávilágít: a modern ember még az ünnepben is futkos, ki tudja, hány kilométert tesz meg csak a magyar lakosság december 23. és 27. között, hogy mindenki eljusson legalább a legközelebbi rokonokig. Aztán januárban kezdődik minden munka elölről – pihenni pedig még a szabadságban sem tudtunk.

Te is ebben a világban élsz, vagyis a december bizonyára neked is a legnagyobb hajtás időszaka. Te hogyan tudod megélni, amiről beszélsz? Hogy nem lesz a hagyományőrzés, az ünnepre készülés, a lelkünk felkészítése újabb és újabb pont a tennivalók listáján?

Sajnos nem vagyok kivétel: nekem is nagyon kevés időm marad arra, ami igazán fontos lenne ebben az időszakban. Sokat gondolkodtam az évek során, hogy lehetne ezen változtatni, és próbálkoztam mindenféle praktikával, de a gyakorlat azt mutatja, hogy csak néhány nap vagy félnap jut a lassulásnak, csendességnek, nyugalomnak.

Mintha a világ azt várná el, hogy gyorsan lassuljak – szinte lehetetlen.

Egyelőre nem találtam rá a jó receptre. Csak annyit tudok tenni, hogy megpróbálok minden megadatott kis időben nyugodtságot, csendet teremteni magam körül és magamban. És igazából várom, hogy sok embernek elege legyen abból, hogy így kifordult magából a világ, és keressünk együtt egy jobb megoldást.

Van ötleted, mi lenne az?

Ha tudnám, akkor boldog ember lennék. Egyelőre csak álomképek vannak előttem. El tudnám képzelni például, hogy az olaszok Ferragosto ünnepéhez hasonlóan egységesen megálljon az élet az advent idejére, egészen Vízkeresztig. Ha sokak igénye megmutatkozna az adventra, a csendre, a nyugalomra, akkor a nagy cégek és a munkahelyek sem tudnának mit tenni: ha mindenki ilyenkor menne szabadságra, ha mindenki kiszállna a mókuskerékből, akkor nem hajszolna minket a világ sem. Persze tudom, ez napjainkban csupán egy álom. Még bőven a romlás időszakában vagyunk, hajtjuk bele magunkat a pusztulásba. De azt is hiszem, hogy egyszer tömegesen érünk el a falig, és akkor szükség lesz arra a tudásra, hogy miképp lehet másképpen élni. Ezért is igyekszem megtenni mindent, hogy megőrizzük az ő ismereteiket, és sokak számára kecsegtetővé tegyem azt, ahogyan ők életek.

Mesél az asztal – A kiállításról
A családot összekovácsoló apróságok, gesztusok és természetesen az ételek biztonságot és kiszámíthatóságot jelentettek még a legbizonytalanabb időkben is. Az adventtől vízkeresztig tartó időszak ételeit és tradícióit hozza elénk Borbás Marcsi válogatása 36 tablófelületen. A kóstolót is tartogató tárlat november 30. és január 30. között ingyenesen látogatható a Budavári Palotanegyedben a Csikós Udvaron. Aki szeretné, december 9-én és december 12-én – regisztrációt követően – Borbás Marcsi személyes tárlatvezetésével fedezheti fel a kiállítást.

Azt mondod, megyünk bele a romlásba, a világtrendek pedig azt mutatják, egyre többeket érdekel a környezetvédelem, az egyszerű élet, érték lett az önismeret, a befelé fordulás. Csakhogy az is látszik, hogy a meglévő világkép termeli ki ezeket a válaszreakciókat, így a szélsőségek hódítanak: a környezetvédelemben ott az agresszív „zöldség”, az egyszerűségben a tárgyakat és azok értékét tagadó minimalizmus, az önismeret mellett pedig mintha terjedne valamilyen kifordult egoizmus is.

Igen, mert a szélsőség szélsőséget teremt. Csakhogy az, amiről én beszélek, a rend, a normalitás (jelentsen ez bárkinek bármit) nem szenzáció, ezért nem lehet olyan hangzatos reklámot csinálni neki, mint a szélsőségeknek. A tömegek manapság akkor reagálnak, ha egy ügy túllép az ingerküszöbükön, ami viszont egyre-egyre magasabb. A normalitásban éppen az az erő, hogy az sem negatív, sem pozitív irányba nem hajlik el, nem szélsőséges, nem hangos, nem tolakodó. Csak ott van, és magáért beszél.

A szélsőségeket azért szeretik az emberek, mert azok biztonságot, kereteket adnak, nagyon egyértelműen megmondják, kik vagyunk, és mit kell gondolnunk az életről. A folyamatos egyensúlykeresés, a harmóniára törekvés, a középen állás sokkal több lelki energiába kerül.

Igen, de ha egyszer minden túlpörög körülöttünk, akkor a közép lesz kívánatos. Az adventi időszakon is jól látszik ez a dinamika: mindent csillám, flitter és giccses zene fed. Viszont ahogy ezekkel megtelünk, az egyszerűség, letisztultság, a csendesség felértékelődik. Ahogy beszéltük, arra kell figyelni, hogy ne essünk át a ló túloldalára. De ebben is segít a hagyomány, a régiek tudása: ők tudtak a puritánságban ünnepelni, kevés eszközzel megkülönböztetett napokat teremtettek. Olyan kapaszkodóik voltak, amelyek minket is megtartanak, amik épp elég szűk és elég tág kereteket adnak ahhoz, hogy jól érezzük magunkat közöttük. Ha azt érzem, hogy csúszik ki a lábam alól a talaj, ezekhez nyúlok vissza, mert ma is ugyanúgy működnek – ezért is szeretném, ha minél többen ismernék őket, felfedeznék az erejüket és a bennük rejlő szépséget.

A kiállítás erről tanúskodik: azt mutatja, az ünnep egyszerűen is lehet szép, és már maga a készülés biztonságot, rendet teremt. Ez volt az alapgondolat, ami köré szerveztétek a munkát, vagy a munka során forrt ki ez a konklúzió?

Első perctől ezt szerettük volna sugallani és mutatni. Nem akartuk még több információval sokkolni az embereket, terhelni őket a megnézni-, meghallgatnivalóval. Az volt a cél, hogy sötét tónusú, egyszerű képeket készítsünk, természetes kiegészítőket használjunk, és hagyjuk, hogy magukért beszéljenek az ételek, a szokáselemek. Reméljük, ezzel sikerül ellenpontot, alternatívát mutatni a karácsonyi hajrában. Hosszú távon kikészülünk, ha mindig csak adunk magunkból, de nem töltjük fel a raktárainkat.

Beszéltél róla, hogy többszáz oldalnyi gyűjtésből és szakemberekkel való egyeztetés nyomán állítottad össze a plakátokra valót. Te, aki évtizedeket óta foglalkozol a témával, tudsz még újat tanulni?

Igen, minden alkalommal, rengeteget! Mindig újabb rétegei sejlenek fel a régi világnak, és bármerre kutatok, újabb és újabb kérdésekkel találkozom. Olyan a természetem, hogy minden kérdésre szeretnék választ találni, így aztán mindig van valami újdonság, amiről tanulhatok.

Jó érzés ez? Azt is el tudom képzelni, hogy örömöt ad a folyamatos tanulás, és azt is, hogy nehéz azzal élni, hogy az ember sosem tudhat eleget – még arról sem, amire az életét feltette.

Mindenképp jó, hogy találok újdonságokat, hiszen ez visz előre. Mai napig érdekel minden, amit a régiektől tanulni lehet. Nem untam el ezt a témát, és nem is hiszem, hogy el fogom, hiszen felvillanyoz és alázatra tanít minden újdonság.

Még a főzésben, konyhai dolgokban is tanulsz újat?

Igen! A kiállítás megnyitóján Ladóczky Vilmos gyűjtő hozott el sokféle eszközt, amit a közönség tagjai megnézegethettek. Kollégák visszajelzéseiből tudom, hogy megannyi újdonság volt ott, és nekem is adott Vili valamit, amiről még sosem hallottam: egy zöldbabvágót. Egy régi, gyönyörű, cirádás, öntöttvas darab, olyan, mint egy pici mákdaráló. Nem tudok róla még semmit, csak hogy hosszúkás csíkokra vágja a zöldbabot, tehát a mai zöldségspirálozóhoz hasonlít a használata. Fogalmam sincs, mit kezdtek régen az így aprított zöldbabbal, de izgat, hogy kiderítsem!

Valahol ijesztő, hogy te sem látod még át az egész rendszert, holott sokkal többet foglalkoztál vele, mint az átlagos emberek. Mit mondanál, hol kellene kezdje az, aki most ismerkedne ezzel a világgal?

Azt tapasztalom, a harminc alattiak sokszor már a szavakat sem értik, amiket használok. Nincs közös pontjuk a régi világgal, és ez nem az ő hibájuk, egyszerűen felettük már két generáció áll, akik nem ismerték testközelből a hagyományos rendet. Vagyis ha be szeretnénk mutatni ezt a közeget, nekünk kell nyitni. A médiában, a kiállításokon és minden olyan helyen szót kell ejteni róla, ahol értő fülekre találhat a mondanivaló. Ezért is vagyok arra büszke, hogy a Csikós Udvarban a plakátokon mutatott ételek egy részét meg is kóstolhatják az arra járók – remélem, így komplex élménnyé érik a kiállítás mindenkiben, és annak a mondanivalóját magukkal tudják vinni az ünnepre, talán tovább is.

Fotó forrása: Várkapitányság