Régi vágyam volt, hogy hosszabb időre Olaszországba költözzek. Jól beszélem a nyelvet, de mindig úgy éreztem, hiányzik az a plusz, amit csak akkor kaphat az ember, ha a kultúra részévé válik. Akkor, ha nemcsak turistaként megy valahova, hanem belemerül a mindennapokba, elfogadja a számára furcsa vagy idegen játékszabályokat, és egy kicsit magáévá is teszi őket, még ha csak ideiglenesen is. Ezt az utat választottuk most a párommal: gondoltunk egyet, és most itt vagyunk, Rómától nem messze, mégis egy olyan környezetben, ahol a városi kultúrának nyoma sincs. Nem lepődnék meg, ha az egyik Fiat 500-ból Boccaccio hősei lépnének ki, hogy egy újabb világjárvány alatt a Decameronban olvasottakhoz hasonlóan töltsék el az időt.
A hely, ahova érkeztünk nehezen írható le a magyar településstruktúrákból ismert elnevezésekkel. Adott egy kisváros, ahol egymás hegyén-hátán házak állnak, olyan helyeken vannak lakások, ahol el se hinnénk, hogy lehetséges élni, és olyan fondorlatosan vezették be a közműveket az évszázados kövek közé, hogy az komoly tanulmányút lehet építészeknek, villany- és vízszerelőknek egyaránt.
A nagyjából 10 000 fős városka nem foglal sok helyet, hiszen főként felfele terjeszkedik. A szűk utcákra nyíló lakások és üzletek előtt egész nap zajlik az élet – cseppet sem érzem azt, ami otthon olyan gyakori, nevesül, hogy a kistelepülések nappal alvó hellyé változnak, mert mindenki a nagyobb városokban dolgozik. Sok itt a hétköznap is nyitvatartó étterem, még több a kávézó, üzletek, pici vállalkozások, nyugdíjasklub és templomok sora váltja egymást. Ez tehát a kisváros, amihez hozzátartozik a maga „kertvárosa”. Szükséges az idézőjel, ugyanis itt egy-egy kert mérete az egy hektárt is eléri, ráadásul jópár kilométert kell autózni a városkától, ugyanakkor a magyar „tanya” vagy az angol „farm” kifejezés sem írná le helyesen, milyen telkekről beszélünk, hiszen mindegy, mekkora a kert, mindenkit csak egy kerítés választ el a valóban közel élő szomszédjától. Egy ilyen birtokra érkeztünk alig egy hete, hogy a kert rendben tartásáért cserébe az apró gazdasági épületben lakhassunk. Azt hittem, egy ilyen, mindentől messze lévő helyről nekünk kell majd a városkába ereszkedni, ha embereket látnánk, de már az első napokban beigazolódott, hogy tévedtem. Szinte mindennap benéz valaki a háziakhoz: eljön enni egyet, meginni egy eszpresszót. Néha szólnak előtte egymásnak, néha csak bekopogtatnak.
Ideiglenes lakunk Rómától nem messze – fotó: Németh Zoltán
Ezen az alapvetően nyugodt, de a pörgésre mégis nyitott helyen töltöttük Ferragostót, az olaszok kedvenc nyári ünnepét. Házigazdáink meghívtak, hogy csatlakozzunk baráti társaságuk ferragostói grillezéséhez, és ebből rögtön adódott is egy kis kulturális eltérésekből fakadó baki: mi úgy döntöttünk, napközben kirándulunk kicsit, estére pedig nagyon jól fog esni az előre megvásárolt grillsajt. Aztán, amikor 30 kilométerrel arrébb ettük a pizzát, jött az üzenet, miszerint várnak minket, az ebéd már elkezdődött. Nekik egyértelmű volt, hogy a grillezés ebédet jelent, számunkra a vacsora volt logikus. (Persze a késéért senki nem haragudott meg.)
Ferragosto – mit is ünneplünk?
Bár augusztus 15-e Nagyboldogasszony ünnepe a katolikus egyházban, a vidám ünneplés eredete nem az egyházi szokások mentén alakult ki. A nyári mezőgazdasági munkák végét már az ókorban is ekkor ünnepelték, a név eredete is ezt takarja, hiszen feriae Augusti annyit tesz, mint augusztusi pihenés. A római birodalomban lóversenyekkel, mulatsággal, evéssel ivással ünnepelték a nyári munkálatok lezárását. Ekkor az ünnep még nem kötődött konkrétan a hónap közepéhez, bár már
Kr. e. 18-ban rendelet született arról, hogy a kemény munkával töltött időszak után márpedig pihenni kell.
Később – ahogy más ünnepek esetében is megtörtént – egymásba olvadtak az ősi szokások és a keresztény ünnep. Sok helyen a mai napig megmaradt a lóversenyek szokása, ugyanakkor hatalmas körmenetet is szerveznek. Ezek közül a leghíresebb talán a Faradda, melyet Sassariban rendeznek meg évről-évre.
Ferragosto munkaszüneti nap, amit vagy a fent említett hagyományőrző módon ünnepelnek, vagy pedig – és talán ez a gyakoribb – vendégségbe mennek vagy vendéget fogadnak, hogy együtt legyenek, jókat egyenek és igyanak.
Érdekes szokással bővült az utóbbi száz évben Ferragosto, ami az autózás térnyerésével és a fasiszta rezsimmel hozható összefüggésbe. Az 1920-as évektől a kormány utazásokat szervezett a legszegényebbeknek, ami abból állt, hogy kedvezményes vonatjeggyel elutazhattak egy-egy híres városba, a hegyekbe, esetleg a tengerhez. Efféle utazásra a szegényeknek a kedvezmény nélkül talán sose lett volna lehetősége. Ferragosto és a nyaralás kapcsolata a mai napig megmaradt. A múlt héten még életteli városka üzleteire most többnyire kis táblát függesztettek: szabadság miatt zárva. Olaszországban aki csak teheti, ilyenkor vesz ki szabadságot.
A gyárak és irodák nagy része bezár, legendásan lehetetlen ilyenkor bármit is elintézni,
de az is tény, hogy a legtöbb olasznak eszébe sem jutna most intézkedni. Hogy az autópályák hogy néznek ki ezekben a napokban? Abba jobb nem is belegondolni, de annyit elárulok, külön kifejezés van a több kilométeres sorokat okozó forgalmi dugóra…
Ferragosto, ahogy én láttam
A mi ferragostónk tulajdonképpen egy sima piknik volt, egy vidám társasággal töltött délután. Nem volt semmi olyan esemény, ami egy otthoni barátokkal töltött délutánon akadályokba ütközne, mégis más volt, azt hiszem azért, mert az emberek közötti viszony más. Az asztaltársaság tagjai az első perctől őszintén érdeklődtek egymás iránt. Kevesebb udvariassági formával, mégis szeretettel fogadtak bennünket, ismeretleneket is. Azon persze nem lepődtem meg, hogy a rengeteg grillhús után a társaság nagy része gond nélkül megbirkózott egy tál tésztával is, azon már annál inkább, hogy a legtöbb olasznak nem csúszott olyan könnyen apukám házi pálinkája, mint nekem. Pedig nem vagyok elfogult, otthoni társaságokban figyelnem kell, hogy ne csak amiatt barátkozzanak velem…
Nem állítom, hogy alkohol nem fogyott, hiszen sörök, és könnyű helyi bor is volt az asztalon, de az tény, hogy senkinek nem volt arra szüksége, hogy az alkohol indítsa meg a nyelvét. Aztán ahogy mindenki kezdett jóllakni, az a része is eljött a bulinak, amit titkon nagyon vártam: a házigazda elővette a gitárját, hogy énekeljünk valamit. Aztán a vendégek közül is egynéhányan az autójukhoz indultak: hogy, hogy nem,
négy gitár került elő és két afrikai dob, aztán már nem volt megállás.
Egymást követték a különböző műfajú dalok, és aki nem tudott gitározni (vagy csak nem volt nála a hangszer), és még a dobról is lemaradt, az két villával adta a ritmust az éneklés mellé.
Én Magyarországon is el vagyok kényeztetve, hiszen zenészek között élek, de a legmagasabb szintű zenélésnél is jobban el tud bűvölni, amikor az orvos, az agrármérnök és az angoltanár egyformán pengeti a hangszert, és ismerik az összes nótát, amit egy társaságban jó énekelni. Mondhatnánk, sztereotípia, hogy az olaszoknak a vérében van a zene, de szerintem tényleg van ebben a mondásban igazság:
az a felszabadultság volt a zenéjükben, amire sokan vágyunk.
És hogy mi volt még különösen jó? Amikor valaki felállt, hogy elindul, senki nem marasztalta, de nem azért, mert közömbösek lettek volna egymáshoz: megölelgették, százszor elmondták, hogy jó, hogy itt volt, aztán engedték.
Ferragosto egy buli. Egy vidám esemény családtagokkal, barátokkal, se több, se kevesebb. De olasz módra szuper!
Nyitókép: Németh Zoltán
Ajánljuk még:
