„A színészetet se tanulni, se tanítani nem lehet, csak gyakorolni” – interjú Bodrogi Gyula színművésszel

Kult

„A színészetet se tanulni, se tanítani nem lehet, csak gyakorolni” – interjú Bodrogi Gyula színművésszel

Gazdag és széles spektrumot felölelő életpálya, rengeteg emlékezetes pillanattal, szállóigévé vált replikákkal egy olyan színészegyéniségtől, aki 88 évesen is több darabban játszik: Bodrogi Gyula naptárjában napjainkban is alig akad szabad perc. „Amíg az ember szereti csinálni, baj nem lehet” – ennyit mond röviden sűrű időbeosztásáról. Még a próbaszünetekben sincs nyugta az újságíróktól – éppen ezért nagyon hálás vagyok, hogy találkozhattunk.

A színház különleges világában a nagyság képlete valami ilyesmi lehet: színészi tehetség szorozva rengeteg munkával és a közönséggel való kapcsolat minőségével. Bármelyik elem hiányzik belőle, aligha lehet sikeres egy színész. A színpad virtuózai ugyanakkor nagyon különbözőképpen élik meg a közönséggel való kapcsolatukat – többek között ebben mutatkozik meg a különbség egy-egy zseniális színművészünk között.

Bodrogi Gyula érdekes színfoltja a magyar színházi életnek, nemcsak vibráló egyénisége, híres életszeretete és kiváló alakításai okán, hanem a közönséghez fűződő nem mindennapi viszonya miatt is. Amikor színpadon áll, a közönség szereti, és érződik: ő is szereti a közönséget.

„Mindegyik művészeti ág belefér a színházba, de a színház az egyetlen művészeti ág, amely nincs meg közönség nélkül.

A többit, a festészetet, a szobrászatot, de még a zenét is lehet úgy csinálni, hogy nincs jelen a közönség, a színház viszont nem működik önmagában, pusztán a produkció által. Éppen ezért mindenkinek, aki a színpadon dolgozik, abszolút kapcsolatban kell lennie a közönséggel, mert annak aktív szerepe van a műsorban. Ezért is vallom, hogy színház csak aznap van, amikor jelen van a színész is meg a közönség is. Az egyik tökéletesen ismert, a másik tökéletesen ismeretlen, és ketten együtt adnak egy színházi előadást. Van, amikor csöndben kell maradnia, van, amikor nevetnie kell és van, hogy elő kell vennie a zsebkendőjét. Nekem pedig éreznem kell a másik rezdüléseit” – vallja Bodrogi Gyula, akit mai napig óriási taps kísér minden fellépése után.

Fotó. Roggs Fényképészet

Beszélgetünk, nézem az egész országban ismert arcot, és azon gondolkodom, tanulható-e egyáltalán, amit ő tud, vagy erre tényleg csak születni lehet?

„Mindig azt szoktam mondani, hogy a színészetet nem lehet se tanulni, se tanítani, a színészetet csak gyakorolni lehet. A színész élete végéig tanul, és nemcsak a szerepeit, de annál többet is: az embereket.

A közönség mindig tanít.

Ugyanakkor ha jók is vagyunk már a magunk dolgában, vannak helyzetek, amikről sosem tudhatjuk, miért lesznek sikeresek vagy sikertelen. Például elmondok egy mondatot a színpadon, közben egy gesztusra emelem a kezem, ami tetszik a közönségnek – de ha másképpen emelem, már nem nevetnek. Sosem tudjuk meg, mitől van ez. Olyan is van, hogy egy jelenet egy bizonyos pontján valaki a közönség soraiból beleszól, mondjuk válaszol a színpadon elhangzó kérdésre. Miért? Megmagyarázhatatlan rejtély marad. Ez mindig véletlenül alakul, az ilyet nem is lehet kigyakorolni” – mondja mester, aki pontosan tudja, hogy a közönségsiker olykor egy bakin múlik.

„A bakit is együtt éljük meg, a közönséggel. Márki Gézának egyszer az volt a szövege, hogy »elfogtuk őket a Szegfű utca és a Rezeda fasor sarkán«, ehelyett viszont azt találta mondani egy előadáson, hogy »elfogtuk őket a Seggfű utca és a Rezeda faszor farkán« – ezen együtt röhögtünk a közönséggel.

Olyan is van, amikor csak mi tudjuk, mi lett volna a helyes szöveg. Gobbi Hildával történt meg például, hogy az lett volna a mondata: »elvtársak, ezt a kérdést tömeges vérontás nélkül kell megoldani«. Az előadás közben azonban sok szünete volt, és írta össze, hogy kinek mivel tartozik, mert akkor építette a visegrádi házát. Majd bejött a színpadra, és ezt mondta:

»elvtársak, ezt a kérdést tömeges vérontással meg tudnám oldani«

– erről csak mi tudtuk, hogy nem jó, a közönség azt hitte, így a helyes. Egy másik belém égett történetben Voith Ágival játszottunk a Pénz áll a házhoz című darabban, de Ági berekedt, elment a hangja, szóval kapott egy mikroportot, hogy jól hallhassa a közönség. Majd miután viharos ajtócsapással véget ért a jelenetünk, ő kiment, és bár nem láttuk, lehetett hallani, hogy azt mondja: »jajj, de szar közönség!« – elfelejtették lehúzni a mikroportot. Ezek a helyzetek nyilván csak egyszer történnek meg, és így is kell kezelni őket” – skicceli fel a bakitörténelem egy-egy sztoriját Bodrogi Gyula.

Fotó. Roggs Fényképészet

A humor nemcsak színpadi fogás, Bodrogi Gyula alaptermészetének része, ahogy az életvidámság is, amit nem tudni pontosan, kitől örökölt. „Nálam a pohár mindig félig teli van. Lehet, hogy ez családi vonás, valahogy így vagyok eleresztve. A papám nyolcéves korában vált családfenntartóvá – muszáj volt vidáman néznie a dolgokat, hogy ki lehessen bírnia az életet. Ugyanakkor azt hiszem, nem vagyok felületes, szeretem föltenni a kérdést, hogy miért történik ez vagy az, miért viselkedem úgy, ahogyan. Manapság ezen mintha ritkábban gondolkodnának az emberek, mint régen, így aztán hamarabb sopánkodnak és vádaskodnak, mint hogy a dolgok mögé néznének. Én még mindig törekszem a tisztánlátásra. Sokat

segít, ha azt nézem meg egy ügy kapcsán, ki fizetett rá, és kinek lett nagy haszna belőle. Ha ezt tudom, könnyebben eligazodok az életben”

 – osztja meg Bodrogi.

Könnyen elhisszük neki, hogy az okok keresése fontos számára, már csak azért is, mert látható: a saját életében is nyomot hagyott ez a gondolkodásmód: kezdetben matematikusnak készült, a színészettel véletlenül találkozott. S hogy miért maradt meg nála? Mert jó volt! „Én mindenhová véletlenül kerültem. Ami szembejött az életben, azt elfogadtam: próbálom megtalálni, hogy abban a valamiben mi a jó. A színészetben pedig sok jót találtam!”

Sok szerep, de hol van Bodrogi?

A színészmesterség egyrészt nagyon személyes műfaj, minden szerepet saját magára formál annak megtestesítője, ugyanakkor megvan az a varázsa, egyben kockázata is, hogy a szerepekkel azonosítjuk is a színészeket. Ma már nem tudjuk elképzelni Süsüt másvalaki hangjával, ahogy a Macskafogó Maxipotzakját sem, de Linda apja, veszprémi Béla sem létezne Bodrogi Gyula nélkül. 

„Én addig olvasom a szerepet, amíg azt nem hiszem, hogy az én vagyok, és amikor már úgy érzem, hogy ezt direkt nekem írták, akkor lehet játszanom” – mondja a szereptanulás kulisszatitkáról a művész. Így már érthetőbb is, miért nem volt visszautasított szerep ezen a gazdag, korszakolással sem szabdalható pályán, ami a színházszakma, a kritika, a közönség és a kultúrpolitika legmagasabb elismeréseit egyaránt kiérdemelte. 

 

„Hűséges vagyok ahhoz, akivel éppen vagyok, és amiben dolgozom. Ez egyáltalán nem nehéz. Mindig a feladatra koncentrálok” – fűzi hozzá a színész.

Fotó. Roggs Fényképészet

Ő kedvenc, de neki mi a kedvence?

Hangjáték, hangoskönyv, tánc, zene, színpad, filmek, rendezés, színházvezetés – a felsorolásból szinkronszerepeit és könyveit sem szabad kifelejtenünk: igen sokféle formában mutatta meg alkotói minőségeit a Kossuth- és Jászai Mari-díjas művész, a Nemzet Színésze.

Amikor kedvenc pillanatairól faggatom, mégis ismét a közönséghez fordul. „Számomra a legkedvesebb pillanat ezen a pályán az, amikor vége van egy sikeres előadásnak, és a közönség derűs arccal, odaadással tapsol. Ilyenkor úgy érzem, összeölelkezünk, és

ezekben a pillanatokban ott van a közönség ígérete is, hogy »máskor is eljövünk«.

Ismerek olyan színészt, aki úgy tartja, hogy önmaga mércéje a legfontosabb, saját maga kritikusa, de ezt nem is tudom megérteni, hiszen ha én vagyok Kovács bácsit, nyilván nem hihetem azt, hogy rosszul játszom Kovács bácsit. Nehezebb megtalálások voltak ugyan, de ez mindig a próbára érvényes, az előadáson már működik, aminek működnie kell, különben nem állhatok ki. Egyébként számomra az is egy szerep, hogy megkapom a szerepet, az is egy szerep, hogy megtanulom, az is, hogy eljátszom, majd az is, hogy elfelejtem. El is kell tudni felejteni a szerepet, hogy legyen hely a következőnek – ez nagyon fontos dolog, ez is hozzátartozik a színész munkájához.”

Fotó. Roggs Fényképészet

Bodrogiék karácsonya

A karácsonyi készülődésben a meglepetés-csinálás a legnagyobb kihívás, Bodrogi Gyula szereti a meglepetéseket adni is, kapni is.

„Nagyon szeretem a karácsonyt. A készülődésben az a legizgalmasabb, hogy mindenkivel számolni kell, ajándékot találni neki, aztán beszerezni azt, és ez persze nehéz is, sok időt is igényel. Viszont magam sem vagyok könnyű eset: nem mondom meg soha, hogy mit szeretnék karácsonyra, mert ha meglepetésként ér az ajándék, ha nem is tökéletes, borzasztóan tudok neki örülni.”

A karácsony igen gazdag ünnep a Bodrogi családban gasztronómiai szempontból is. Nemcsak azért, mert „profik” és ínyencek ülnek egy asztalhoz, hanem, mert a menü attól függ, hogy kinél terítenek éppen. „Vannak rendszeres, hagyományos fogások, mint például a kocsonya, a halászlé, de hortobágyi palacsinta is szokott lenni. Én nagyon szeretem a ropogós malacot, tehát annak is lennie kell, újévre pedig lencsét eszünk” – avat be a család karácsonyi szokásaiba Bodrogi , és már szalad is vissza a Nagymester próbájára. 

Ajánljuk még:

„A jövő munkaerőpiacán a képzelet lesz az egyik legfontosabb valuta” – interjú Bajzáth Mária mesekutatóval

Világszerte alapvetően ugyanazokat a történeteket mesélték és mesélik ma is mindenhol, hiszen az emberek ugyanazokkal az élethelyzetekkel küzdenek, bárhol is legyenek, bármely korban. A hallgatói igények tökéletesre csiszolták a meséket az évezredek alatt, valóban a lelkünkhöz szólnak. Viszont sok mese nem gyerekeknek való! Bajzáth Mária mesepedagógussal beszélgettünk, akinek a Népmesekincstár című könyvsorozata igen nagy népszerűségnek örvend a gyerekek körében.

 

Már követem az oldalt

X