A nemzet özvegyeként tartja számon az utókor, valójában tehetséges, de boldogtalan költő volt Szendrey Júlia

Kult

A nemzet özvegyeként tartja számon az utókor, valójában tehetséges, de boldogtalan költő volt Szendrey Júlia

Ahogy közeleg a Petőfi 200 emlékév, Szendrey Júlia életével is egyre többen foglalkoznak. A költőnő 39 éve alatt meglehetősen intenzív, örömökben és tragédiákban bővelkedő életet élt. 

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világbol
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

A Szeptember végén, Szendrey Júliának címzett Petőfi-vers utolsó sorai. Ahogy ez a költemény, úgy Petőfi Sándor életrajza, versei, a János Vitéz vagy az Apostol, mind-mind kötelező elemei a hazai irodalomoktatásnak. Ha megkérdeznénk tíz embert, hogy mondjon egy nagy magyar költőt, a többség biztosan rávágná, hogy Petőfi. Többek közt múzeum, tévé és rádiócsatorna is őrzi a nevét. Idén a Petőfi 200 emlékév (2023-ban lesz a költő születésének kétszázadik évfordulója) kapcsán óriási, 4,5 milliárd forintos állami támogatásból készül nagyjátékfilm, amely a költő és a márciusi ifjak 24 óráját követi majd végig.

Amennyire sokat tudunk Petőfiről, olyan keveset tudunk feleségéről, majd özvegyéről, Szendrey Júliáról. Júlia 18 éves volt, amikor megismerkedtek, 19, amikor összeházasodtak, 20, amikor megszületett gyermekük, Petőfi Zoltán, majd 21 évesen lett özvegy.

A napokban az Alexandra Kiadó új köteteiről – Harsányi Zsolt Petőfijének új kiadásából, valamint a Szendrey Júlia naplórészleteit tartalmazó, A nemzet özvegye című életrajzról – Petőfi kultusza és Szendrey Júlia újrafelfedezése címmel tartottak háttérbeszélgetést, Kucserka Zsófia és Milbacher Róbert irodalomtörténészek részvételével.

Petőfi, a „mi fiunk”

Petőfi amellett, hogy zseniális költő volt, van hozzá egy élettörténete, és ez a kettő összhangban van egymással – erről beszélt Milbacher Róbert. A „mi fiunkként” van felépítve imidzse a magyar kultúrában, aki a nép közül származik, mondhatni honfoglalóként bejárta a Kárpát-medencét.

De milyen személyiség volt? Valószínűleg elviselhetetlen, ahogy minden tehetséges ember egyébként – fogalmazott Milbacher. Mindenkivel összeveszett, önfejű volt. Petőfi jókor született, és jó helyen volt, olyan korban élt, amikor egy évszázados rend bomlott föl. De érdekes, hogy az ő korában szélsőségesnek számított az, amit ő képviselt.

Egyik örökzöld műve a János Vitéz, amit az irodalomoktatásban gyerekeknek tanítanak, holott igazából nem nekik, hanem felnőtteknek szól. Amit laikus olvasóként mesei elemeknek gondolunk, azok inkább mitológiai elemek, és a költő tudatosan erre építette az eposzt.

Szendrey Júlia, a nemzet özvegye?

Júlia 1849. július 21-én látta utoljára Petőfi Sándort, és napra pontosan egy évvel később, 1850. július 21-én kötött házasságot második férjével, Horvát Árpád történésszel. Ha Szendrey Júliára gondolunk, egyből a „lobogó özvegyi fátyol” képe jelenik meg előttünk, miközben ő egyvalami nem volt sokáig: özvegy – magyarázta Kucserka Zsófia. Költő volt, de mégsem költőként, hanem nőként tekintünk rá. Úgy vált a nyilvánosság részévé, hogy hozzáment valakihez, és utána

a magánélete akadályozta meg abban, hogy szerzőként elismert legyen, mert hol a hűtlen özvegynek, hol a nadrágos nőnek tekintették.

Júlia volt az első teljes Andersen-kötet fordítója, verseket, novellákat írt. Már Horvát Árpádné volt, amikor Petőfi Júliaként írta alá első szövegeit. Horvát Árpádtól négy gyermeke született, de elhidegültek egymástól, nem volt boldog a házasságuk, a férj rá akarta venni szexuális perverzióira. „…sohasem akart bennem mást tekinteni, mint durva érzékeinek alárendelt, vak eszközt, kit ama szomorú időben mézédes szavaival, frázisaival csak azért ámított, hogy engem majd a legkegyetlenebb módon megcsaljon” – írta Júlia.

Az 1860-as évek közepén költözött el férjétől, ekkor már beteg volt, élete utolsó időszakában titkára, Tóth József mellett lelt vigaszt. Tóth írta le utolsó, végakaratának szánt levelét. Ebben Júlia így írt: „s ő, mint férj, amit rám erőszakolni akart: »az asszonynak nincs más kötelessége, mint a férj kéjvágyát kielégíteni«.”

Mindössze 39 évesen, 1868-ban hunyt el. Állítólag a férj még gyermekeiket sem engedte el a temetésére.

A napló legendája

Szendrey Júlia halála után öt évtizeddel vált kutathatóvá a naplója. Ebben az ötven évben mindenki azt hitte, hogy a naplójával együtt temették el. A legenda szerint ugyanis Gyulai Pál (irodalomkritikus, Júlia sógora), Tóth József és Horvát Árpád a költőnő halálos ágyán megegyeztek, hogy mindhárman hallgatnak az igazságról. Gyulai elterjesztette, hogy egy ládikában a sírba tették Júlia írásait, de mikor felnyitották a sírt, kiderült, hogy nincs ott. Valószínűleg egy zsarolási játszma része lehetett, hogy nem hozták ezt nyilvánosságra, ugyanis Júlia például arról írt ezekben, hogy férje (Horvát Árpád) perverz volt. Horvát, valamint annak apja is a kor köztiszteletben álló egyetemi oktatói voltak – emlékeztetett Milbacher Róbert író-irodalomtörténész.  

Igaz, a napló egy részlete 1847-ben megjelent az Életképekben, ezt Petőfi saját kezével másolta le, Petőfi és Jókai közösen adták ki. Az volt a cél, hogy az irodalmi páros imidzsét felépítsék a kortársak előtt, de ez Petőfi korai halálával meghiúsult. Végül az 1920-as évektől vált elérhetővé a napló, valamint számos levél is, például Petőfi és Arany levelezése is.

Gyimesi Emese irodalom- és társadalomtörténész régóta foglalkozik Szendrey Júlia munkásságával, kéziratokat is talált tőle, minderről  blogot is vezet. (Ha valaki többet akar tudni Júlia költészetéről, személyiségéről, női sorsáról érdemes követni az oldalt.)   

Szendrey Júlia nagyszerű költő volt, de tragikus sors jutott neki. Minderre bizonyíték e szívbemarkoló, szomorú verse is, amelyet házasságra készülő húgához, Szendrey Marihoz írt.

Fiatal leánynak
(Mari testvéremnek)

Ne óhajtsd a nyarat,
Örülj tavaszodnak,
Mert a nyári naptól az élet virági
Oly hamar elnyilnak.

Érd be a bimbóval,
Ne vágyd virágzását,
Közel hervadása a kinyilt virágnak,
S fáj látni hullását.

Zárt bimbó még kebled,
Csupa vágy, reménység,
Mivé változtatja majd a teljesülés,
Nem is sejtheted még,

Legédesebb vágyad’
Ne izlelje ajkad,
Mennyi keserűség van vegyitve hozzá,
Hogy soha ne tudjad.

Maradj a reménynél,
Nincs nagyobb boldogság,
Az egész életnek gyönyörei közt ily
Élvet egyik sem ád.

Hogyha én szivemhez
Ily közel nem állnál,
Mondanám: szakaszszon bimbóban a halál,
Hogy ne virágozzál.

Magaddal vihetnéd
Igy álomképeid,
A földnek szenyjétől még be nem piszkolva
Kebled szentségeit.

Igy csak azt kívánom,
Hogy adjon az élet
Olyan boldogságot és annyi örömet,
Mint én tőlem elvett!

Felhasznált forrás: itt

A cikkben hivatkozott háttérbeszélgetés itt nézhető vissza.

Ajánljuk még:

 

Már követem az oldalt

X