„Sírtak a fák, és mi megettük a könnyeiket”

Gyerekként izgalmakat kereső szemmel figyeltem a természetet. Minden érdekes volt számomra. A virágok nyílása, a falevelek hullása, a hangyák sorakozása, ahogy cipelték a morzsát, vagy az elpusztult rovarokat. Talán emiatt az örökké kereső, titkokat kutató látásmód miatt vettem észre minden apró részletet magam körül. Például azt, hogy amikor sebet ejt valami éles szerszám a fákon, akkor azok gyantás könnyeket ejtenek. Nem szabad bántani a fákat, mert fáj nekik – hittem akkor, és mondtam később gyerekeimnek is, amikor kicsik voltak. 

Egykor, kisiskolásként sokat simogattam azokat a könnyeket, és ha szerencsém volt, olyan állapotban találtam rájuk, amikor még nem szilárdultak kőkeményre. Amikor még le lehetett választani őket a fáról gyerekkörömmel is, hogy aztán tapintani, gyúrni, morzsolgatni, meg szagolgatni, sőt kóstolni lehessen.

A felnőttek engedték, hogy bele-belekóstoljunk mi, gyerekek a fák könnyeibe, a mézgába, vagyis a macskamézbe, ahogy néha tréfásan hívták a fa gyantáját.

Édeskés alapíze van, és attól függően változik a zamata, hogy melyik fából szivárgott elő. Én a cseresznyefáról kapargattam le legtöbbször, de a barackfán is gyakran találtam, és nem csak a fa metszése nyomán. Szerettem nagyon annak idején. Különleges ízélmény volt, pedig lehet, nem lett volna szabad mégse azzal játszani, kóstolni. De sose lett semmi bajom tőle. A mosatlan, nyári naptól felforrt paradicsom mellé ez a kis elkanászodás is belefért, bírta akkoriban a gyomrom, ahogy a papsajtot is, amit csak úgy kiszakítottuk a réten a levelek közül.

De mi is az a mézga?

A mézga a fakéreg nyílásain kiszivárgó sárgás, ragacsos, nyúlós, áttetsző, a levegőn keményre száradó anyag. Sokféle névvel illették, illetik ma is: hívhatjuk macskaméznek, koldusméznek, mézgagyantának, famézgának, gyantagyöngynek, gyantakönnynek, mézgakönnynek, de akár facsipának is. 

A fenyők gyantáját ismerjük leginkább, de a mézgaképződés más fákra, a csonthéjas gyümölcsfajokra – sárga- és őszibarack, cseresznye, meggy, mandula, szilva – is igen jellemző. Szénhidrát, fehérje, különböző szerves savak (többek között arabinsav) összessége, amely tartalmaz még cserzőanyagokat valamint szín és illatanyagokat is. Jellemzője, és ez (is) megkülönbözteti a fagyantától is, hogy vízben jól oldódik. 

A szakemberek szerint a mézgásodás nem betegsége a fának, hanem egy látványos (és illatos) tünet, aminek sokféle oka lehet. Például a fa magas vízfelhalmozása állhat a háttérben, vagyis mikor a fa sok plusz vizet raktároz el (magas talajvízszint okán), berepedezik, és a repedésekből szivárogni kezd a mézga – mint egy sebet takaró-gyógyító anyag. A metszés is hozhat mézgásodást, ahogyan a jégverés, a vihar is okozhat szinte láthatatlan sérüléseket, sőt a rovarok kártevése, rágása nyomát is fagyantával, mézgával zárják a fák.

Mivel a mézgásodás a fa egyfajta védekező mechanizmusa, így nem a mézgásodástól kell félteni növényeinket, hanem attól, ami miatt a fa védekezésbe kezdett.

A mézgásodás önmagában nem okozza a fa pusztulását, legalábbis nem azonnal, de fán keletkezett és megszilárdult mézgát el kell távolítani. Egészen az egészséges részig be kell metszeni és kikaparni, kanyarítani a macskamézet teljesen. Ezután speciális sebkezelő szerrel kell bekenni a sérült, mézgásodó fát. Régen állítólag sóskával, meleg sós oldattal kezelték a sérült részt.

A népi gyógyászatban is szerepet kapott annak idején: köhögés és láz csillapítására, valamint sebek fertőtlenítésére is alkalmazták. Ne feledkezzünk meg róla mi sem – bárhány évesek legyünk is!