Minden életszakasznak van egy fája: ezek az sorsom kísérői

Az én első fám, már amire kicsi gyerekkoromból emlékszem, egy óriási diófa volt. Hatalmas lombsátra alatt húzódott a kicsi tanya, ahol éltem, akkor még a saját szüleimmel. A diófa árnyékába bújva gyakran hevertünk mi sokan gyerekek, meg az anyánk. Érdekes módon diófás emlékem nincs apámról, ő sose volt jelen azokon a napokon, amiket bennem széppé érleltek a múló évek. Csak az anyám volt ott. Az ő dióhéjtól megsárgult kezeire emlékszem. Máig szeretem a dió okozta foltokat, nem súrolom vadul, ha a dió megfogja a kezem, inkább szép érzésekkel viselem, amíg magától le nem kopnak a foltok.

 Egy másik diófa

Később egy szilvafa támasztotta gyerekkorom. Nem volt valami szép az a fa, mégis bennem maradt annak a tartása. Bennem maradt, bármikor fel tudom idézni gyümölcsének ízét is, ami akkor is édes volt, ha a fa alatt egy korcs kutya folyton verte a port és csörgött a kutyalánccal. Bennem égig nőtt a tapasztalat, hogy a kutyának is, nekem is csak a maradék juthatott mindenből. Ételből, jó szóból, simogatásból. Akkor, csak azért is édes volt annak a satnya kis szilvafának minden szem gyümölcse, és az is maradt.

Volt egy másik szilvafa is, az egyik tesóm nevelőapjának udvarán. Ott más íze volt a szilvának. Konok, harcias. Főleg, amikor szilvamaggal köpdöstük az alkoholmámorban tomboló nevelőapa kopasz fejét. Nem gondoltunk olyankor arra, hogy egyszer majd le kell mászni arról a fáról, ahova, akármennyire is nyújtózott a nevelőapánk, sose ért fel a keze. Le kellett mászni bizony, és akkor volt nagy iszkiri, utol ne érjen a felnőttek dühe.

A szilvafa mellett, a szomszéd portán volt egy gyönyörű körtefa. Nagy, egészséges körték teremtek rajta, és amikor csurig volt gyümölccsel, megengedték, hogy felmásszak rá és egyek, amennyi belém fér. Sok fért belém. Ma is sok körte fér belém, valahogy nem telít el az adomány, a szeretet kínálta körte sose.

 

Abban a faluban volt egy vén szőlőtőke is, amiről meg kell emlékeznem. Furcsa, illatos, aromás fürtök teremtek rajta, ma se tudom, mi lehetett. Itt Somogyban, a déli parton, ahol ma élek, a Noah szőlőnek van hasonlóan fűszeres illata, íze. Azt a szőlőt nagyon szerettem, és nemcsak íze miatt, hanem mert a falu varrónőjének, Pötyike néninek a kertjében termett. Annak a szőlőnek szabás-varrás, alkotás íze volt. Ma is szeretek szőlőt szemezni, ha valami szép dolgot tervezgetek.

Jött aztán újabb dió, újabb körtefa. Meg barack is. A saját udvaromon, a saját gyerekeimmel húzódtam a diófa árnyékába, arra másztak fel egész gyerekkorukban, alatta építettünk várat, varrtam babaruhát a lányomnak, és épült fel egy csöpp babaház is, amibe még egy igazi apró, teatűzhely is került. Ma se tudom, hogy húzódott hozzánk, de egyszer csak ott volt a csöpp kályha, ami a térdemig se ért, beraktuk a babházba, éveken át azon „főzte” a sárlevest, meg a varázsteát a lányom barátnőivel.

A barackfa hol termett gazdagon, adakozó kedvvel, hol meg évekig szóba se állt velünk. De ha termett, akkor roskadásig volt sárgabarackkal a fa, nem győztük szedni, enni, befőzni. Nem győztük óvni, felkapkodni a lehullott gyümölcsöt a darazsak elöl. Mert barackérés idején jöttek a darazsak, tele volt velük a fa alja, és jaj volt annak, aki mezítláb merészkedett a fa közelébe.

 

Amikor elváltam, az új házban, kislányom szobájából egy mandulafára láttam. Csak tavasszal volt szép az a fa, de akkor felvidította a szívemet, ha csak megpillantottam. Volt a bérelt ház udvarán egy meggyfa is, de az sose lett az enyém, és ha hozott is termést, savanyúnak éreztem minden kóstolást.

Most lett egy apró kertem. Még nem tudom összes fájának a nevét, azt se tudom lesz-e termés azokon, amiket ismerek. De reménykedem, és készülök az őszre. Mert mindenhol gyökeret verhet az édes gyümölcsöt hozó fa, ha van biztonságos hely, ahol teret adnak neki. És megtartja bárki életét.

Képek forrása: Wikimédia