Kiskertet álmodtam, vadszederindákkal átszőve megkaptam – és mellé az életet is

A kerttel lehetőséget, de mérhetetlen mennyiségű munkát is kaptam. Rajtam múlik, mit hozok ki abból a párszáz négyzetméteres kis földdarabból, abból az elvadult területből, amiben diófa éppen nincs, de van bodza, meg pár tőke – még mindig termő – vén szőlő, néhány madarak ültette kis barack, meg vérszilva csihatag. Van még benne jelentős mennyiségű, rózsaszín virágokkal megáldott akácfa is. Meg csalán, vérehulló fecskefű, ibolya és általam be nem azonosítható gyom is. Mindezt pedig vadszeder- meg csipkebogyóindák szövik keresztül, kasul –

szinte áthatolhatatlan az a csöpp kert. Imádom.

Minden négyzetcentiméterét imádom annak a parányi természetnek, és bár az elején úgy terveztem, majd gyorsan nekiesek egy bozótvágóval, kaszabolok, helyet csinálok, kitisztítom a teret, ahogy egymás után virágba borultak a fák, úgy tört meg kaszaboló lendületem.

Hadakozom a vadszederrel meg a tüskés csipkebogyóval, a gyomokkal is, de nincs szívem a rendetlenül növő fáknak esni éles pengékkel. Egyelőre inkább figyelem a kertecskémet, hogy működik magában. Csupa csend meg csupa csivitelés, csupa fény meg csupa árnyék. Ülök az odahurcolt padomon és a kerttel együtt lélegzem. Abban a kertben minden él és élni is akar. Szinte látom, ahogy szirmot bontanak a virágok, máskor meg egy nap alatt meglep a természet azzal, hogy tegnap még csupasz volt egy fa, másnapra csupa fodros levél. És a vadszeder… nos, a vadszedernél gyorsabban igyekvő növénnyel még nem találkoztam. Arra jutottam,

a vadszeder, az nem kúszik, az inkább szalad.  

Ülök a padon, és hallom, ahogy a méhek körbedöngik a fákat. Annyi méhet, bogarat talán gyerekkoromban láttam utoljára, mint amennyi most a kertemben zümmög. Gyűjtik az eleséget szorgalmasan. Elférünk egymás mellett békében.

Néhány négyzetmétert azért megtisztítottam már a vadszedertől, gyomtól, ültettem virágot, petrezselymet, meg rozmaringot is.

Illatos szegfű, meg napvirág, meg színes kukacvirág talált új otthonra. A kertben nyújtózik már néhány kardvirág, és csodával határos módon levelet hozott valamilyen díszhagyma is, amit ősszel vásároltam – kertem se volt még –, aztán a kocsiban felejtettem. Túlélte a fagyos telet, aztán azt is, hogy egy levegőtlen műanyag dobozban várakoztattam a sötétben.  Amikor rátaláltam, éppen halvány kis csírákat hozott. Élt, minden körülmény dacára élt. Amint megleltem, rohantam az ásóért, vízért. Elültettem azt a dacos kis hagymát, és most kíváncsian várom virágzását, mert persze hogy megeredt.

Akkora erő van benne, annyi energia, annyi életöröm –  hozzá járok bátorságot gyűjteni.

Csupa zöld minden porcikája, élvezi a napsütést, meg a májusi esőket. Amikor kimegyek a kertbe, hozzá vezet az első utam, lesem, jól van- e. Köszöni szépen, jól van. Ahogy jól van minden abban a kertben most úgy, ahogy van.

Jól van a füstölő épülete alatt magának vackot kotró róka vagy borz is. Még nem tudom, ki talált menedéket nálam, de bármi is ásott be az épület alá, éjjel mozog, nappal rejtőzik, nem mutatkozott be, és más nyomát se látom a kertben, nem rág, nem pusztít, nem okoz kárt. Csak a kiásott földhalom nőtt fel a térdemig.

A titkos lakón kívül madarakat fogadott be a kert, egy fácáncsaládot biztosan, meg énekes madarakat is. Rigók is füttyögnek a fák között, néha látom, ahogy lecsapnak az eső után előbújó kövér gilisztákra. Mert van földigiliszta a kertben. Megszámolni sem tudnám, milyen mennyiségben lapulnak a talajban. Ásnak, mozgatják, érlelik a földet, ami tele van élettel.

Van hely, van lehetőség a diófámnak. Csak el kell ültetnem.