Letéptem és elfújtam a kezemhez legközelebb esőt. Kívántam valami szépet. Pont úgy, mint amikor még kislány voltam. Apró, pitypanghajú gyerek. Olyan kicsi, hogy a felnőttek térdéig se értem, de már tudtam, hogy a szélnek eresztett kívánság előbb-utóbb teljesülni fog.
Otthon voltam a virágvarázslatokban, és velem együtt minden falusi gyerek. Hittük a saját babonáink erejét, és ha az élet úgy hozza, letépek egy pitypangot sóvárogva, és újra hiszek.
Mert aki a pitypang kis magvait egy fújásra röppenti szerteszét, annak teljesül egy kívánsága. Na nem azon nyomban, de idővel. Minden apró sóhajt megfontoltunk hát annak idején.
Volt is tétje a dolognak, meg nem is. Játék és mágia volt egyszerre. És semmi mással össze nem hasonlítható, ajándék volt az az érzés, ha egyetlen magocska, egyetlen ejtőernyő se maradt a elvirágzott növény közepén.
Most is sikerült a mutatvány és én pont olyan szépet éltem át egy pillanatra, mint gyerekként, ahogy néztem, miképp viszi a szél százfelé a magokat. Boldogságélmény volt a pillanat. Mert önmagába csoda az élet, csoda minden apró mag, és varázslat azt szemmel és lélekkel kísérni egy ideig. Adomány.
Pipaccsal is mágiáztunk annak idején. Sör-bor-pálinka mantráztuk, és versenybe bontottuk a pipacs bimbóit a többiekkel. Ha fehérek voltak a szirmok, mint a hó, akkor pálinkát, ha halvány, akkor sört, de ha pirosan izzott a bimbóban a virág, akkor bort kiáltottunk és az győzött, akinek színesebb bimbót sikerült szakítani.
Aki piros bimbót szakított látatlanba, az kívánhatott először.
Amikor egészen aprók voltunk, akkor édességet, játékot kívántunk. Kicsit később már szerelmet. Kívántuk, hogy vegyen észre minket a Józsi, Feri, Pisti, Laci. Forduljon felénk szerelmes szívvel, lángolva, mint a pipacs. Mi meg iruljunk-piruljunk, mint a pipacs. Kívántuk, hogy minket keressen az a fiú, pont az a fiú, aki tetszik nekünk. Minket kergessen a pipacsos a fogócskába, a mi hátunkat érintse, minket válasszon, ha választani kell.
Hittük a pipacs erejét nagyon. Miért ne hittük volna? A sör-bor-pálinka eldöntötte, hogy is lesz majd a dolog, izgulni se kellett. Jött a fogócska, a hátba veregetés, a „te az az enyém-én a tiéd” édes, titkos románca. Meg a sugdolózás, hogy ki kinek a szerelme.
Alföldi lány lévén az akácfa levelével is varázsoltam. Szeret, nem szeret kántáltam és téptem lelkesen az akácfa levelét. Reméltem mindig, hogy az utolsó tépésre azt mondhatom, hogy szeret.
Hogyne szeretne, ha a varázslatot minden héten többször, akár naponta is elvégeztem. Ha esett, ha fújt, ha sütött a nap. Amíg levél volt az akácfán, éltem a lehetőséggel. De ha nem is lett volna akácfa, volt ott más. Mert minden színes szirommal kedveskedő virág alkalmasnak bizonyult a mágiához. Margaréta, százszorszép de még az árvácska is áldozatul esett nem egyszer a kívánságoknak.
Szeret, nem szeret – énekeltük hangosan ezerszer. Énekeltük, ahogy a torkunkon kifért. Vitte a szirmokat, a hangunkat, meg apró, titkos akarásainkat a szél. Vitte ezerfelé. Ontottuk magunkból a mágiát. És észre se vettük, hogy
mi magunk vagyunk az eleven, az életet továbbvivő varázslat.
Ma már elmondhatom, hogy minden gyerekkori kívánságom teljesült. A legtitkosabb, a legfájdalmasabb kívánságaim is célba értek. Nem tudom, hova sodorta azokat a szél, nem tudom, ki hallotta meg őket, majd ki bólintott rájuk szeretettel, végül ki intett a varázsbotjával nagyot.
De azt tudom, hogy ma is kívánhatok. És ha elég tiszta szívvel kívánok és elég erősen, akkor a kívánságom teljesülni fog.
Tele a világ pitypanggal. Próbáljátok meg ti is – újra – a varázslatot.
Nyitókép:Mecseki Tamás
Ajánljuk még: