Kert

Mi lehet a fészer és a tyúkól, ha a szív rendezi be a teret?

Egye több kiskertben lehet felfedezni apró kerti házakat, és nekem mindig megdobban a szívem, ha ilyet látok. Mert tudom, sokszor milyen világok költöznek be azokba az apró házakba.

Hivatalosan fészer vagy szerszámtároló a legtöbb ilyen építmény, és lehet arra a célra is használni, amire rendeltetett, de velem együtt sokan mások látják benne a fantáziát: én, aki várakozás közben még egy fedéllel ellátott buszmegállót is berendezek képzeletben, sóvárogva nézem azokat a takaros kis kerti épületeket. Milyen kis csinosak, jaj de helyesek, milyen jó lenne ott inni a délutáni kávét….

Mert a kerti lak több, mint egy szimpla terasz, elvégre négy fala van, és oda nem ver be az eső, pont úgy lehet berendezni, akár egy szobát. Az is egy plusz helyiség tavasztól őszig, amíg be nem állnak a fagyok. Lehet ott sziesztázni, szunyókálni akár, vagy meghívni egy teára a kedvelt szomszédasszonyt úgy, hogy nem látja meg: még be se ágyaztunk, és úszik benn a konyha.

Játszóháznak is kiválóan alkalmas, lehet benne tombolni régi matracokon vagy klassz kis babaházat kialakítani. Szinte igazi kis lakást, amibe a babáival együtt a gyerek is beköltözik.

Gyerekként nagyon vágytam valami ilyesmire, de elég kreatív is voltam ahhoz, hogy bármilyen épületből, aminek volt teteje, babaházat kanyarítsak magamnak.

Egy egész nyarat töltöttem így nevelőanyám udvarán például a tyúkólban. Azon a nyáron szerencsém volt, mert üres maradt az apró építmény, és én betelepedhettem. Lehettem vagy nyolc éves, de hatalmas lelkesedés volt bennem a saját birodalmam kialakításához. Kitakarítottam, régi gabonás zsákokból szőnyeget terítettem a földre, dobozokból meg bútorokat építettem. Volt fotelem, asztalom, még szekrényem is. A tyúklétrát virágokkal díszítettem fel, rajzokat szögeztem a falra, még egy ócska függönyt is kerítettem az „ablakra”: vagyis az ajtó elé. Belaktam a teret pillanatok alatt.

A felnőttek csak nevettek rajtam, a szomszéd gyerekek meg irigykedtek, milyen helyes kis lakom lett egy-kettőre: jöttek is hozzám vendégségbe.

Együtt varrtunk babaruhát, meg „főztünk”, rajzoltunk napestig.

Egyszer talán írtam arról, hogy az összes játékom elfért egy hokedli fiókjában, és ez így igaz. De a fantáziámat nem kellett begyömöszölnöm soha sehova, az szabadon száguldozhatott mindig. Így lehettem én hetekig a tyúkól királynője, vagy éppen többgyerekes anyuka, aki azt se tudja hol áll a feje, folyton etetni kell a babáit. Lehettem menő varrónő, divattervező, máskor meg tanítónő, aki – a tyúkól létrájára ülve – magasból tanította a bontott tégla nebulókat.

Bizony, bármit megszemélyesíthettem. Bárki és bármi kaphatott tőlem szerepet, „életet”. Ha kellettek nebulók a játékomhoz, akkor csak becipeltem egy fél tucat bontott téglát, párosával szépen leültettem őket és máris csillogó szempárok figyelték minden gesztusomat. Most, hogy bújnak elő az emlékek, felrémlett: az első meséimet is ott írtam, abban a fura szagú kis semmi térben, ahol minden mozdulatra felszállt, aztán szitált a por: ha megfelelő szögben szökött be a fény, a porszemek szivárványszínben kavarogtak. Én elolvadtam tőle, a nevelőanyám meg szidott, minek szívom már megint azt a tyúkszarral kevert port.

Ott születtek az első meséim, igen, de sok mesét olvastam is ott, a durva zsákszőnyegen. Benn is voltam, meg kinn is voltam egyszerre. Semmi nem volt igazából az enyém, mégis

gazdagnak éreztem magam a megélhető végtelenben.

Ma túl sok mindennel rendelkezem, mégse találom ezt az érzést, elkerül a mindenség birtoklásának élménye, nem tudom megragadni úgy, ahogy akkor, gyerekként a tyúkólban: amikor pedig a rajtam lévő ruha se volt az enyém.

Nem tudom mi az, amit másként kellene csinálni, mi az a nagyon határozott különbség, ami miatt lehetetlen visszahozni azokat az érzéseket. Talán az más, hogy akkor régen, gyerekként belülről jött a halk „szeretném”, most meg hangos az „akarom”? Mégse alakul minden úgy, ahogy akarom.

Talán így van. Így lehet, mert nem olyan rég fogalmazódott meg bennem: szeretnék egy apró, egy zsebkendőnyi kis kertet. Éppen csak sóhajtottam azt a vágyat. S megkaptam. Már csak egy fészert vagy tyúkólat  akarok… dehogy, szeretnék...

Ott talán újraépíthetem a végtelent.

Ajánljuk még:

Tavaszköszöntés felsőfokon: közeleg a hóvirágünnep az Alcsúti Arborétumban

A hóvirágok, a tavasz hírnökei egész mezőket alkotva köszöntik a kikeletet az Alcsúti Arborétumban. Az avarból kandikálnak ki bókoló fehér virágfejecskéikkel, felettük zuhatagos bükkök, héttörzsű mogyorók, páfrányfenyők, magyalok és más tekintélyes famatuzsálemek. Ezek között egyszerre üde és felemelő érzés magunkba szívni a tavasz illatát.

 

Már követem az oldalt

X