„Egyetlen szál is elég, hogy egész napra örömet adjon” – Julis néni szegfűi, avagy illatos édenkert a parasztportákon

Parasztszegfűnek ismerem, de sokszor hallottam, hogy más gyepszegfűnek, megint más meg pünkösdi szegfűnek mondja a kedvencemet. Nálam sose nőtt, mindig máshol loptam illatát.

Fiatal édesanya korom minden tavaszát körbeszőtte ez az illat. Amikor egészen kicsik voltak a gyerekek, még karon ülők, akkor leszakítottam egy szálat, az orruk elé tartottam, és figyeltem a hatást. Imádták, kapkodtak utána, néha tüsszentettek egy nagyot. Tudom, hogy  sok minden megkopik a gyerekkorból, de abban biztos vagyok, hogy a parasztszegfű illatát ők is őrzik egy életen keresztül.

Hozzánk legközelebb nem Dédónál nyílt ez a csudavirág – nem is értettem, nála miért nincs – hanem egyik legkedvesebb lánykori pajtásánál – Julis néninél. Tele volt vele az udvara eleje, meg kinn a kerítésen kívül is több tucat kis szegfűbucka díszelgett, illatozott. Sose szólt ránk, ha arra tébláboltunk, nem zavart el minket, nem sajnálta tőlünk az illatot. Sőt. Olykor egy egész csokorra valóval kopogtatott be kedvesen. Tudom, hogy szereted – mondta, és már ott se volt. Csak az illat őrizte látogatását. Máskor Dédóval üzent, hogy nyílik már a szegfű, menjek, szedjek, illatoljak. 

És tudjátok….. annak a szegfűnek annyira erős az illata, hogy nem kell egy egész csokor se ahhoz, hogy teleszőjön egy egész szobát. Elég abból egyetlen szál is, hogy egész napra való örömet adjon.

Nekem a szegfű, az az apró, a legkisebb a szegfűk között, az a kedvencem. Tudjátok miért? Mert számomra az emberi kedvességet testesíti meg. Ebben a virágban ölt testet ez az alig megfogható, sokszor láthatatlan érzelem. Az önzetlen adakozás, a semmit se kérő, semmit se remélő áradás mások felé. Maga a láthatatlan szeretetfolyam. Nincs előtte akadály. Nem nézi, hogy ki szagol bele, nem nézi, hogy milyen teret tölt be.

Nem nézi a másik erejét, nemét, korát, nem nézi, hogy aki szagolja, megérdemli-e azt az illatot vagy sem. Árad belőle a jó.

Árad este is, amikor csillagok gyújtanak a fejünk felett lámpást és bárhonnan hazatalálnék, mert az az illat mutatná az utat. Mutatja is. A földön tart, amikor elszállnék.

A földön tart. A Julis nénik mellett, meg Dédó mellett. Mellettük, akik önfeledten tudtak örülni ennek az eleven, lüktető illatnak, nem úgy, mint ma oly sokan büszke, drága illatoknak.

Mert hiába is, de nem elég a jó élethez az, ha valakik méregdrága parfümmel hintik tele a testüket. Nem elég a jó élethez az, hogy erős parfüm árad az autókból, a gardróbból, a cipőkből, a mosókapszulákból is. Mert

ha borsos árú, Földünket pusztító, mesterséges szagok lengnek is körülöttünk, mégse találjuk a boldogságot.

Julis néni meg kiült tavasszal a kis kertjébe munka után és csak üldögélt ott elégedetten órákon át. Lába mellett, a bokájáig se értek a szegfűk, amik csak úgy sóhajtották ki magukból az édes illatot. Nem kellett több ahhoz, hogy eltelve az élet adta örömökkel térjen nyugovóra.

Kell ennél több a boldogsághoz? Mit hajszolunk annyira, amikor egy marék elszórt szegfűmagból is kihajthat a boldogság?

Tényleg igaz lehet a mondás, hogy aki sokat markol, az keveset fog. Aki görcsösen szorít valamit, az elveszít, de aki a tenyerén ringat, az megtarthat mindent.

Én a szegfűre szavazok újra, az édes, szívet zsongító illatára. Egyszerű létezésre akkor is, ha az több gyakorlati tennivalóval jár. Nekem megéri, ha a szegfű illata ringat majd álomba.

Fotó: Pixabay