Múltidéző: emlékeztek, milyen volt a régi őszi kert?

ZónánTúl

Múltidéző: emlékeztek, milyen volt a régi őszi kert?

Én emlékszem rá, mert olyan jó emlékezni. Hűvösek voltak a hajnalok, a kertben sok-sok virág bókolt. Akkor még nem tudtam, hogy a spárgazöld a spárga zöldje – a nyúlárnyékot nem ette senki. Azért nőtt, hogy csokorba szedve eladjuk a temetőnél. Amikor a piros bogyók elkezdtek hintázni rajta, akkor tudtam: véget ért a nyár.

Az elegáns városiak plumózát tesznek a csokorhoz, oda nem való a spárgazöld, ezt is korán megtanultam. Délutánonként Aranka nénivel szedtük a plumózát a melegházban. Félig a földbe volt süllyesztve, jó szag volt benne, szerettem a szegfű meleg szagát, mert együtt ültették őket: egyik oldalt szegfű, a másikon plumóza. Finom, édes melegház-szaga volt. Ügyesen kellett vágni, mert kis szúrós pikkelyeket hordott a szárán. Akkor tanultam ötvenig számolni, mert annyit kellett vágni: ötven szálat egy csokorba, aztán megkötni, és betenni a nagy kádba.

Máskor Bandi bácsinak segédkeztem, ő kis örökzöldeket nevelt, picifenyőnek hívtam őket, de mindig rám mordult: ez nem picifenyő, ez taxus baccata. Ez pedig pinus nigra, pinus mugo, ez meg sylvestris. Szépen ki kellett ásni, cserepekbe rakosgatni, földet tenni rá a kis lapáttal, lenyomkodni, közben pedig becézgetni őket – így tanultam szépen sorban a latin neveket. Bandi bácsi tanította nekem azt is, hogy canismerda, amiről csak később tudtam meg, hogy nem egy picifenyő neve, hanem egy csúnya szó, a kutyakaki.

A dédivel estefelé szedtük a virágokat, vegyesen csokorba kötötte őket. Olyan kis csinos csokrocskák voltak, mindig más és másmilyen. A közepébe nyáron bazsalikom került, attól úgy illatozott, de úgy! Volt, amikor felhőfátyollal kötötte össze, amit bolhának hívott: szaladj, hozz még egy marék bolhát, és én szaladtam, szedtem annyit, amennyi a markomba elfért.

Fotó: Halmos Monika

Könnyen tört a szára, 5-6 fért a gyerekmarokba, de annak a bozótja akkora volt, hogy ki se látszottam mögüle. Ősz felé leveleket kötött a csokrok köré, manzsetta, így mondta. Nekem tetszett, csak azt nem tudtam, miért manzsetta – apukám, amikor színházba ment, mindig elővette a mandzsettagombokat a fiókból, onnan ismertem, és ötletem sem volt, hogy jön az a virágcsokrokhoz.

Aztán dédi rám adta a ruhát, amit nyár elején varrt, szép kékmintás volt, csomagban jött a dirndl, abból készült. Nicht vor dem Kind, mondta akkor anyám, és ebből tudtam, ez valami cinkosság lehet a doboz körül, mert akkor mondták ezt. Az elkészült ruha pörgős volt, és szép kötényes, de az utcán nem pörgettem, azt nem szabadott. Volt ebben a viseletben valami a régi rendtartásból, amit nem értettem, de éreztem, hogy a szabályokat be kell tartani, főleg, ha nem is lehet róla beszélni. Csak akkor vehettem fel, amikor a dédivel mentünk a temetőhöz vagy vendégségbe

De legjobban nem a szép ruhát, hanem a kerti pocsolást, az öntözést szerettem. Azt, mikor reggelente végiglátogathattam egy kannával a virágokat, beszéltem hozzájuk. Tudtam, hogyha nem kapnak vizet, szomjan halnak, azt is, hogy vannak szomjasabbak, és vannak, akiknek elég kétnaponta. De azért csöppentettem nekik is mindig egy picit. Jó reggelt kívánt a hajnalka, mert ott virított már a kerítésen, és ha a körömvirág csukva volt, akkor jaj, szaladtam be, hogy mindjárt eső lesz, ne tegyék ki a mosást!

Mindenkit megitattam, a csigákat meg kihajigáltam az ágyásokból. A kanna nehéz volt, előbb merítettem, de egy idő után alig bírtam felhúzni a kútgyűrűből. Néha csuromvizes lettem, de senki nem bánta, legtöbbször mezítláb voltunk ősszel is, amíg csak lehetett. Eső után cuppogott a sár a lábujjak között.

A dédi reggel kitett mindig egy teli kannát a napra, a kukacvirágok mellé. Ott melegedett a víz, míg főzte az ebédet. Aztán megterített az eperfa alatt, és szép komótosan elbújt a kannával az orgonák mögé. Meglestük: levetette a ruháját, megöntözte magát a finom, langyos vízzel, azt mondta, ettől úgy felfrissül, és nem lesz konyhaszaga. Ezután ültünk csak asztalhoz.

Egyszer látom, a dédi teríti az asztalt, csörögnek a kanalak, az öcsém meg kilocsolja a vizet a fenyőfára. Megmeríti hideggel, aztán békésen leül a hátsó lépcsőre nyílvesszőt hegyezni. A dédi jön, megfogja a kannát, megy a bokorba. Visít, mint akit nyúznak, én meg csak állok ott a kannával, a szó a torkomra fagy, szorítom a kannát, mert nincs ott más, csak én, meg egy nagy tócsa a fenyő alatt.

 

Ajánljuk még:

Múltidéző: emlékeztek, milyen volt a régi őszi kert?
Én emlékszem rá, mert olyan jó emlékezni. Hűvösek voltak a hajnalok, a kertben sok-sok virág bókolt. Akkor még nem tudtam, hogy a spárgazöld a spárga zöldje – a nyúlárnyékot nem ette senki. Azért nőtt, hogy csokorba szedve eladjuk a temetőnél. Amikor a piros bogyók elkezdtek hintázni rajta, akkor tudtam: véget ért a nyár.