Kék ég, kék szőlő, kék ujjak – gyerekkori emlékek a szüretről

Gyerekkori élmények is kötődnek hozzá, amikor a sorok között bújócskáztunk és a felnőttek idegeire mentünk, mert nemcsak láb alatt voltunk, de le is vertük az érett szemeket a futkosással, a tőkék alatti bújócskával.

Hányszor, de hányszor megbánták a felnőttek, hogy magukkal vittek minket a szüretre. Hányszor ígérték, hogy puttonyba raknak minket. Azt hitték, attól megijedünk, pedig ellenkezőleg, puttonyba kerülni, azzal utazni olyan móka volt, amit nehéz lenne ma bármilyen online játékkal überelni.

Mi volt a szüret? Sikongatás, darazsak hessegetése és mézédes fürtök mázsaszám,

amiket harapva faltunk mi, gyerekek, pedig a végén már sebesre csípte a szánk sarkát a szőlő leve.

Be-befogtak azért a munkába is, ha már ott voltunk, és bár eleinte pompás érzés volt éles kis késsel lenyisszantani a fürtöket, hamar beleuntunk a válogatásba. Mert nem volt mindegy, melyik fürt melyik puttonyba kerül. Válogatni kellett a romlásnak indult fürtöket, meg kicsipegetni az egészséges fürtök közül a barnuló szemeket, el ne rontsa a többit.

Hamar beleuntunk a monoton munkába, a vödrök is nehezek voltak, elfáradtunk a lihegős cipekedésbe, hát jobbnak láttuk egy idő után elsurranni a nehéz munka elöl. Ha már a sorok között túl sok bajt csináltunk, akkor a présház mellett álló diófára másztunk. Versenyeztünk, ki tud magasabbra mászni, a felnőttek meg csak kiabáltak utánunk, meg fenyegetőztek nagy hangon – utánunk nem mert mászni senki.

Délre lejöttünk magunktól. Tudták ezt a felnőttek, így a kockás takarón tálalt vékonyra szelt szalonna, kenyér meg hagyma mellé néha csak fejmosás járt, néha meg eljárt egynémely felnőtt keze is. Nem biztos, hogy az szorult igazán, aki a legmagasabbra mászott és húzta maga után a többi gyereket. Néha az kapott, aki alulról drukkolt, de túlkiabálta a többit.

Kora délutánra tényleg elfáradtunk. Akkorra már a felnőttek is unták igazából a szüretet és mindenkinek fájt a háta a görnyedéstől meg a puttonyhordástól, és görcs állt a lábába, vádlijába a térdepléstől. Olyankor csak lefeküdtünk a présház mögött az árnyékba és lestük a szeptemberi eget, ami olyan kék volt, amilyet festeni se lehet. Már akkor megfigyeltem, hogy szeptemberben legkékebb az ég, talán az aranyszín lombok, falevelek miatt. Nekem a szeptemberi égbolt látványa ma is előhozza a gyerekkori szüretek hangulatát. A must édes ízét, az intéseket, ne igyunk már annyit belőle, mert baj lesz. Sose lett baj, a gyerekek gyomra olyan volt, mint a vas – bírta az a must savát, a kilószám befalt szőlőszemeket, füstölt szalonnát, kövér, puha kenyeret.

Felnőttként is imádtam, imádom a friss must ízét, illatát. Felnőttként is voltam már jónéhány szüreten. Lenyisszantottam nagyon sok fürtöt és cipeltem nehéz vödröket. Feküdtem újra meg újra présház mögött árnyékba húzódva, hogy az erőm visszatérjen,

a régi szüretek ártatlan mámorát nem hozza vissza semmi sem. 

Pár éve egy olyan helyre hívtak szüretelni, ahol terebélyes, öreg diófa őrizte a szőlőt. Felmásztam a legtetejére, kíváncsi voltam, mit tudok, milyen magasra jutok még, van-e bátorságom egyre feljebb és még feljebb kapaszkodni. Már a lombkorona felénél szédültem, de továbbmásztam, mert akartam érezni azt a gyerekkori érzést, a diadalt, hogy meghódítom a fát, a szőlőhegyet, a világot.

Feljutottam, körbetekintettem, szédültem nagyon. Nem jött a kívánt diadal, de azért boldog voltam, hogy a bátorságom megmaradt, a mindenen túli akarásom nem veszett el teljesen. Hogy szomjazom a távolságra, a magasságra, hogy a szédülésig képes vagyok még hinni.

Szépen aztán ágról-ágra kapaszkodva lemásztam, és a diófa tövébe kuporodva, darazsakat hessegetve ittam egy hatalmas pohár édes szőlőlevet. Nem a legfinomabbat, de a legreménytelibbet, amit csak inni lehet a legkékebb szeptemberi ég alatt.