„Hittem, azért gyülekeznek, hogy ne érhesse kudarc a gyerekeket” – Fecskés induló az iskolába

GolfÁramlat

„Hittem, azért gyülekeznek, hogy ne érhesse kudarc a gyerekeket” – Fecskés induló az iskolába

Na, már gyülekeznek – néztek a magasba és sóhajtottak augusztus utolsó napjaiban a felnőttek. Vége a nyárnak, ők már tudták, csak a fecskeröpülésből. És ma már nemcsak azok, akik mondták, akik tudták ezt, de a fecskék is kevesebben vannak. Ez pedig fáj, és talán mindannyiunknak fájni fog.

A diskurzus persze folytatódott, mert meg kellett beszélni, hogy túl korai-e az idei fecskegyülekező, vagy éppen aggódni kellett azon, hogy idén miért a késlekedés. Gyerekként csodálkoztam azon, ahogy elhangzott ez a félbeharapott mondat, mert a legtöbbször nem tették hozzá, kik vagy mik és hol gyülekeznek. Pár év után már tudtam magamtól, hogy amik „na, már gyülekeznek”, azok csakis a fecskék lehetnek.

Összeforrt bennem a fecskegyülekező a tanévkezdéssel, a dróton izgatottan tollászkodó, helyet, pozíciót kereső, kalandos út előtt álló fecskék látványa az én kalandra készülő, izgatott, újkönyvszagú, tolltartót rendezkedő izgatottságommal. És legalább úgy csipogtam belül én is, ahogy ők tették a majd’ leszakadó drótokon. Volt idő, amikor úgy képzeltem, nem én figyelem a fecskéket, hanem ők figyelnek engem, vajon elindulhatok-e az úton: rendben van a táskám, van-e radírom, nem félek-e az őszi széltől, a közelgő, földet, gyerekcipőt áztató esőtől.

Reméltem, azért gyülekeznek, hogy helyre rakják a világban a rendet, ne érhesse kudarc, baj és bánat a gyerekeket. Felülnek a drótokra, onnan vizslatják az alattuk mozgó világot és viszik a hírt, ki tudja hova – olyan helyre, és annak, akinek mindenképp tudnia kell rólam, rólunk. Fel, egészen magasra, ahova se felnőtt, se gyerekszem nem láthat fel soha.

A fecskék villanydróton való gyülekezése végigkísérte az életemet.

Gyerekként több időm volt erre, intenzíven lestem őket. Kevés mesterséges ingert adott a tanya, ahol egészen kicsiként éltem, a természet jött közel hozzám, benne éltem, a fecskék meg a barátaim voltak. Lovakat, szarvasmarhákat tartottak azon a tanyán, ma visszagondolva azokra az évekre, az lett volna furcsa, ha nem lettek volna fecskék – füstifecskék – ott, ahol állatok tanyáznak. Legyekkel, rovarokkal kínálta őket egész nyáron az állattartás.

Jellegzetes csivitelésük zene füleimnek, és ugyan egy fecskezöngével teli videó alatt egyszer azt olvastam, hogy nehéz ott a reggel, ahol így lármáznak,  én pont az ellenkezőjét gondolom: nekem ott édes a reggeli ébredés, ahol félálomban is hallom a madárdalt, vagy éppen madárcsiripelért, fecske-csivit veri ki az álmot a szememből.

Ma is közel állnak hozzám ezek a madarak, de pár éve elhalkult a fecskeének. Figyelek nagyon, de kevesebb fecskét látok. Nem hajlik meg, nem akar leszakadni a villanydrót a fecskék súlyától. Nem rémhírkeltés a hivatalos álláspont: valóban megcsappant a számuk.

Nem írnak kecses, fekete betűkkel búcsút nekünk az égre.

Imitt-amott van csak egy sor fecske – foghíjas az elköszönésük, nem csalja az ég felé sötétlő fecske-felhő a szemet. Én mostanában nyár végén ezt (is) siratom, nemcsak a meleg múlását.

Gyerekként azt akartam tudni, de nagyon, hogy hova repülnek? Mit látnak út közben és vajon megérkezik-e az összes oda, ahova elindult?

Ma meg azt akarom tudni de nagyon, hova tűntek a fecskék? És onnan, ahova elbújtak előlünk, és ahova nem akar látni az önző emberi szem, vajon visszacsalogathatjuk őket még? Lesz még hangos, lármás fecskecsivit a fejünk felett? Rajzolnak még röptükkel, vonulásukkal reményt az égre az itt maradóknak?

Ugye, nem verjük le mi, emberek végzetesen és örökre a fecskefészkeket az istállók ereszéről, és ugye marad egy pirinyó hely ezeknek a csodálatos, villámröptű madaraknak a szívünkben?

Mert mi történne, ha egy fecske sem érkezne jövő nyáron? Erről a szörnyű képről már Pottyondy Ákos írt egy cikket.

Nyitókép: Skyler Ewing fotója a Pexels oldaláról