Élet autó nélkül: szabadság vagy rémálom?

GolfÁramlat

Élet autó nélkül: szabadság vagy rémálom?

Huszonnyolc éves vagyok, és még nincs jogosítványom. A pénzt valahogy mindig sikerült fontosabb dolgokra költenem, és mivel a férjemnek hála a nagybevásárlást meg tudjuk oldani, sokáig úgy éreztem, maga az Atyaúristen sem bírna rávenni, hogy saját kocsiban gondolkodjak. Aztán elköltöztünk „vidékre”.

Hazudnék, ha azt mondanám, kizárólag a spórolás tehet arról, hogy a harmadik X-hez közeledve még mindig nem tudom, melyik pedál a gáz és a fék, vagy mit jelentenek pontosan azok az absztrakt kis táblák az út mentén. Valójában egészen idáig pöpecül elboldogultam kocsi nélkül, attól eltekintve, hogy az életem párja időnként zsörtölődött velem egy sort, amikor különböző alkalmakra kocsival indultunk el, és ő ilyenkor egy pohár bort sem ihatott.

Muszáj bevallanom itt és most, hogy van bennem némi félelem a vezetéstől, rettegek az idiótáktól, akik indexelés nélkül bevágnak a másik elé a záróvonalon, de a legrémisztőbb ebben, hogy nem tudhatom, egy ilyen váratlan stresszhelyzetben tudok-e majd megfelelően reagálni.

Amióta ráébredtem a környezetvédelem fontosságára, azóta kifejezetten ellenzem, hogy egy családban több kocsi legyen, hacsak nincs erre valami tényleg különleges indok.

Luxusnak tartom, hogy sokan még a másik utcában található kisboltba is kocsival járnak,

és azt sem teljesen értem, miért választják sokan a kocsit a busz helyett, ha utóbbival is beérnek 20-25 perc alatt dolgozni. Tudom, kényelmesebb, de szerintem pont ez a roppant nagy kényelmesség teszi tönkre a bolygónkat.

A fenti sorokból talán nem egyértelmű, de nekem sincs totálisan kocsimentes életem. Van egy „közös” kocsink a férjemmel, amit tulajdonképpen ő használ a mindennapokban (hiába rágom a fülét, hogy klímaváltozás meg ökolábnyom meg világvége), de tény, hogy nem kell azon gondolkodnom, miképpen hozzuk haza a kétheti nagybevásárláskor színültig megrakott textilszatyrokat. Ha hétvégén leugranánk a hegyekbe, akkor sem szorulnánk rá, hogy a folyton késő vonatokra várjunk az állomáson.

A „közös” autó előtt tökéletesen éreztem magam kocsimentes világomban. A munkába vezető harmincöt percet olvasással ütöttem el, az esős őszi reggeleken esernyő alól élveztem a hangulatot, és havonta pár tízezret megtakarítottam vele, hogy nem kellett se kocsihitelre, se szervizelésre, se benzinre költenem. Ha néhanapján mégis nehezemre esett fáradtan, rossz időben eljutni a könyvtárig, segített megérezni, hogy

ennyi áldozat belefér a környezettudatosságba.

Kíváncsi voltam, mások hogyan élik meg autó nélkül a mindennapokat, így körbekérdeztem a szerkesztőségben.

Szombati Orsi például így: 

„Amíg irodában és főállásban dolgoztam, volt céges autóm. Idén felmondtam, hogy utazó bloggerként megvalósítsam az álmaimat, és szívfájdítóan hasított belém, mi lesz velem autó nélkül. Számomra az autó a mobilitást és a szabadságot jelenti, és kezdetekben nagy érvágásnak éltem meg a hiányát. Végül nem vettem saját autót, mert anyagilag nem érné meg fenntartani. Budapesten jól elközlekedem busszal, metróval, villamossal és gyakran biciklizem, ha pedig utazom vagy kirándulok, akkor olyan barátokkal szervezem össze a dolgot, akik rendelkeznek kocsival. Ez mondjuk környezetvédelmi okokból sem elhanyagolható szempont, hiszen nem egy ember ül egy autóban, ahogy ezt a fővárosban sokszor látni.  Valószínűleg, ha lenne saját autóm, könnyebb lenne az életem, de az elmúlt 4 hónap bebizonyította, hogy lehet élni nélküle is.” 

Kassai Tini pedig így: 

„25 éve vezetek, körülbelül azóta van (vagy volt a családban) autó, és vezetni kifejezetten azért tanultam meg, mert SZÜKSÉGÉT éreztem. Akkoriban három gyerekkel voltam otthon, a párom reggel elment, este jött haza, az autó meg ott állt az udvaron. Aztán elkezdtem írni a Fogdmegapézt blogot, és hogy legyen saját tapasztalatom, 2018 szeptemberétől 2019 márciusáig nem volt saját autóm. Valami elromlott a járgányban, én meg úgy döntöttem, nem viszem szerelőhöz, olyan sok év után kipróbálom, milyen az autómentes létezés, hogy számomra megvalósítható-e. Siófokon élek, Budapestre jártam dolgozni, de a lakás öt perc sétára van a vasútállomástól, öt perc sétára a belvárostól, valójában autó nélkül a hétköznapi dolgokat (posta, bank, gyógyszertár, bevásárlás) minden gond nélkül meg tudtam valósítani. Viszont a gyerekeim, a család, tizenöt km-re fekvő kis faluban élnek, és ha gyakrabban akarom látni őket, mint ahogy ők tudnak jönni, akkor autót szerzek a fenekem alá. Kiderült, a mindennapi szükség számomra nem praktikus, hanem érzelmi indíttatású.” 

Szakácsi Eszti így:

„Három éve, 35 évesen szereztem jogosítványt, addig nem nagyon éreztem szükségét. Az egyetemi éveimet, mind az ötöt végigtekertem egy tök egyszerű, de nagyon strapabíró biciklivel, volt, hogy naponta többször is megjártam Budát és Pestet. Aztán a második fiammal együtt fogant meg bennem a jogosítvány igénye is, úgyhogy még terhesen elkezdtem vezetni járni.

A különbség gyalogos, biciklis és autós élet között hatalmas, főleg, ha az ember családot lát el. Iskola, óvoda, különórák, bevásárlások és még ezer váratlan dolog, melyek persze, nem lehetetlenek kétlábon, csak bonyolultabbak. Bevásárláskor kifejezetten boldog vagyok, hogy nem nekem kell a több kilónyi dolgot hazacipelni, így előre egy hétre megvehetek mindent! Egy esős, szeles reggelen ennél is boldogabb és hálásabb vagyok, mikor az álmossal (én), a morcossal (az is én), meg a két gyerekkel kell nyolc órára beérni a közintézményekbe, és ezt autóval tehetem.

De azt gondolom, nincs igazság.

Az autó kell és szuper, de egyáltalán nem mindig és nem mindenáron.

Valamikor a négy kerék biztosítja a szabadságot, viszont a városban sokszor érzem, hogy inkább csak gátló tényező. Ezért még mindig gyakran ülök villamosra, buszra, metróra, és ha időm engedi előbb leszállok vagy fel sem szállok semmire, hogy gyalogoljak és lássak, új üzleteket, utcákat fedezzek fel, egyek egy fagyit a sarkon, vagy véletlenül összefussak régi ismerősökkel és beszélgessek velük. A biciklizést meg folytatom a Balatonon.”

És hogy én most hogy vagyok ezzel?

Egyre nehezebben. A kocsimentességről szőtt álmaim elkezdtek összetörni, mikor eljött a nap, hogy beköltözzünk a „vidéki” – azaz a belvárostól  tizenöt kilométerre lévő – házunkba, ezzel egyidőben pedig a főnököm közölte velem: az iroda a belvárosból valami kieső ipartelepre költözik. Ennek eredményeképpen nem 40 perc lett az út oda, majd 40 perc vissza, ahogy előzetesen terveztem, hanem a két-két busszal minimum egy-egy óra. Ez nagy pofára esés volt, és csak még jobban megértem azokat, akik nem tudnak ingázni mindennap a világ végéről.

Mondjuk az szomorú,

hogy 2020-ban még mindig ott tartunk, hogy tömegközlekedéssel több mint egy órába telik megtenni tíz-tizenöt kilométert!

Summa summárum, még mindig azt vallom, hogy amíg élem a gyermektelenek kevésbé kötött életét, a fogamat összeszorítva kibírom az ingázást tömegközlekedve a Föld kedvéért, de egyre kevésbé vagyok benne biztos, hogy gyerekkel is ilyen eltökélt leszek a kocsimentes élet mellett, főleg ha még egy ovit is be kell szúrnom reggelente. Mert család mellett ennyit időt közelekedéssel tölteni ugyanolyan luxus, mint kormány mögé ülni egy kiló kenyérért. 

Azt mondjuk nem bánnám, hogyha néhanapján a városlakók is magukba néznének kicsit, és néha elbuszoznának húsz perc alatt a munkahelyükre. Mert a klímaváltozás közeleg, és én egyedül bizony nem tudom megállítani.

Ajánljuk még:

NEKED MIT JELENT A HASZNÁLT RUHA? MÁS LEVETETT GÖNCÉT VAGY KÖRNYEZETTUDATOSSÁGOT?
MEDDIG LEHET TŰRNI A HAZAI SZEMÉTHELYZETET?
5 DOLOG, AMIBEN A VEGÁNOK ÉS AZ ÁLLATTARTÓK EGYETÉRTENEK

7 spórolós tipp a fenntartható otthonhoz
Nem szeretem, amikor a környezettudatosságot úri huncutságnak titulálják, mert az évek során pont az ellenkezőjét tapasztaltam: a zöld(ebb) háztartás egyben takarékosabb háztartás is.