A terítés szertartása: a vacsoraasztalnál megáll az idő
Terülj, terülj, asztalkám!„Van értelme annak, hogy az étkezéshez előkészülünk?” – kérdezte tőlem nemrégiben valaki, miközben éppen az asztal megterítésével foglalatoskodtam. „Mennyi idő, és mennyi piszmogás...” – mondta – „...meg lehet azt enni csak úgy is.”. Nekem viszont természetes – gondoltam, és sok-sok szépen terített asztal képe rémlett fel előttem. Csupa olyan, ami hétköznapi étkezésekhez adta meg az alapot.
Kicsi gyerekként nagyanyáméknál egyszínű terítőn cseréptányérok vártak az ebédlőben, egyszerű volt minden, ahol a feltálalt étel is. Rákospalotai nagynénéim hímzett terítői, a virágmintás étkészlet mindig elvarázsolt.
Olyan más volt abból kanalazni a köménymagos levest, falatozni a kolbász nélküli rakott krumplit!
Irigyeltem is, hogy milyen szépek ezek a tányérok, meg is vizsgáltam alaposan, hogy nem is egyforma minták voltak rajta. Jóval később tudtam meg, hogy a világégés viharából csupán ez az erősen hiányos készlet maradt meg.
Benne volt a letűnt idők lenyomata, a boldog békeévek tovaszállt varázsa.
Régi ízeket idéztek, rajtuk volt egykori kedvesek nyoma – szeretettel emlékeztettek.
Ebédeltem egyszer egy rózsadombi villában, egy távoli ismerősömnél. Alig mertem belépni a hatalmas ebédlőbe, kristálycsillár, Herendivel és Zsolnayval megrakott tálaló, faragott tölgyfa bútorok. Hófehér, keményített damaszton fehér, drága porcelán, fényesre dörgölt ezüstnemű várakozott. „Csak maradék húslevessel szolgálhatok. Örülök, hogy jöttél, legalább nem eszem egyedül” – hozta a tálat elegánsan. A tál alján vidámkodó csontokat persze kézzel fogtuk meg, úgy rágtuk le róla a puha húst. A damasztszalvéta csak arra várt, hogy beletöröljük zsíros ujjainkat. Egyszerű volt és elegáns.
A lakótelepi minikonyhák, az ablak elé tervezett étkezőpult, a viaszosvásznas menza, a műanyagtányéros óvoda nem kedvezett annak, hogy kibontakozzon az igény a szép terítésre. A gyorséttermek és a kiszállítós kaja térhódítása, a dobozból evés leegyszerűsítette az étkezést. Eltűnt belőle az, ami túlmutat az éhség csillapításán, az étkezés közös öröme, az étel felmagasztalása.
Nem magányos, szomorú dolog-e, amikor az asztal körül ülők a maguk dobozából megeszik a részüket, miközben a telefonjukat nyomkodják?
Vannak, akik szívesen költenek arra, hogy részt vegyenek egy japán teaszertartáson. Odahaza pedig megelégednek a papírból falatozott szalámival. Maga az asztal megterítése is egy szertartás: ahogy elhelyezzük rajta a terítőt, a tányérokat, odakészítjük a szükséges eszközöket, a sót, a szalvétát, a szedőkanalat vagy éppen a vajtartót, minden egyes mozdulattal egyre közelebb kerülünk ahhoz a magasztos pillanathoz, amikor leülünk, és elkezdődik az étkezés.
„A vacsoraasztalnál megáll az idő” – ahogy azt a népszerű olasz filmben mondják a Nagyik.
A hétköznapok asztali kultúrájáról ritkán szólnak könyvek, nincsenek oktató videók. Hogy hogyan terítsünk karácsonyra, mivel dobjuk fel a húsvéti asztalt, milyen legyen az esküvői teríték, arról tengernyi ötletet kaphatunk. Ám azt, hogy a hétfői reggeli, a keddi uzsonna, a pénteki vacsora meg a szombati ebéd alkalmával mi kerüljön az asztalra, azt otthonról kell hozni. Ha az valamiért nem jön magától, a családi közeg természetes szokásrendjéből, akkor magunknak kell szépen felépíteni ezeket a szokásokat, hogy később majd ez legyen a kiindulási alap.
Nem könnyű dolog, mert a régi hagyományok egy része nehezen alkalmazható ma. Idő- és hely hiányában nem is rendelkezünk annyiféle asztalneművel és tárggyal. A boltok polcai százával sorakoznak a szebbnél szebb tányérok, poharak, tálkák, terítők – olykor nem kis erőfeszítésünkbe kerül ellenállni a vásárlásnak.
Mit is jelent az a szó: teríték?
Egyrészt egy-egy személy részére az étkezéshez az asztalra készített szükséges tárgyak együttesét. Másrészt a vadászat után az elejtett és egymás mellé, szépen elhelyezett vadak összességét. A régi szokásokon alapuló ünnepi tiszteladással, csendben és levett kalappal adóznak a természet és a vad összetartozásának, a vadászat sikerének. Ha nem vadászunk, akkor az asztali terítékkel is kifejezzük tiszteletünket ez ételért, azért, aki megtermelte, aki elkészítette, aki asztalunkra tette.
Az asztali áldás az ízlésesen megterített asztallal együtt lesz teljes, a terítés szertartása az ehhez illő felvezetés.
A terített asztal otthonosságában élő lesz a jelen pillanat, ízesebb az étel, tökéletesebb az élet. Ha jól csinálod, ez is olyan családi hagyomány lesz, amihez érdemes lesz mindig visszatalálni.
Mikor, hogyan terítsük meg az asztalt, milyen ételhez milyen eszközöket kell, szabad, lehet feltenni az asztalra, milyen a szabályos és a praktikus terítés: ezeket témákat fogjuk körüljárni a közeljövőben.
Nyitókép: 123RF
