A kerékpározás pompásan elviselhető könnyűsége
Bevezető a bringás lélektan vérpezsdítő tudományábaMilan Kundera A lét elviselhetetlen könnyűsége című kultikus regényében arra világít rá, hogy a modern ember miként válik szabaddá – és egyben jelentéktelenné. A lét könnyűsége az igazi megpróbáltatások alóli „megszabadulást”, az áldozatok és nagyobb erőfeszítések előli elzárkózást jelenti. Márpedig ez korunk társadalmának egyik fő rendezőelve: mindennapi kényelmünk mindenkori mindenek elé helyezése, anyagi, szellemi, lelki, társadalmi és fizikai értelemben egyaránt. Egyenes következmény a társadalmi és egyéni önreflexió „nyűgjének” elutasítása, a döntések odázgatása, a „jóra való restség”, az acedia megizmosodása.
Ahogy a regény hősei sorra süllyednek el a jelentéktelenség drámájában, elkényelmesedett világunkban egyre gyakrabban találjuk magunkat nehezen kezelhető lelki szituációkban mi is. A folyamatos változás szükségességével nehezen nézünk szembe, a jövőt körülölelő bizonytalanság ugyanúgy szorongást kelt bennünk, mint életünk elszalasztott lehetőségei, ráadásul emberi kapcsolatainkat a társadalmi párbeszéd hiánya, a közös dilemmáink körül gerjesztett megosztó adok-kapok teszi próbára.
Életünk nagy kérdéseire már nem valódi válaszokkal, hanem újabb és újabb kérdésekkel reagálunk,
továbbszítva a bennünk forrongó feszültséget és frusztrációt. Nem csoda, hogy a pszichológusok korát éljük, hiszen ebben a környezetben a szorongás, a depresszió, a generációk közötti szakadék mélyülése, az indulatok kezelése, az érzelmi deficit vagy a kognitív disszonancia súlyos kihívássá válnak. Nem halogathatjuk, hogy mentális egészségünkre sokkal nagyobb gondot fordítsunk.
Rendben, de mi köze mindennek a kerékpározáshoz?
Felülkerekedni a problémákon, hangzik a mondás. Talán lapos az asszociáció, mégis rámutat a kerék szó szimbolikájára – és már meg is érkeztünk kedvenc témánkhoz! Egyszer fent, egyszer lent, a folyamatos körforgás, a tovagördülő évek és korszakok, indulás és visszaérkezés:
érthető, ha sokan az élet metaforájaként emlegetik a kerékpározást.
Így kevéssé meglepő, hogy a közelmúltban számos pszichológiai kísérlet is kutatási célpontjává tette ezt a sportot, elsősorban a mentális egészség témakörében. Az eredmények rendkívül tanulságosak, és ami még fontosabb: rengeteg reményt adnak az útkereső ember számára.
Már régóta tudjuk, hogy a kerékpározás, akárcsak a futás, növeli a szervezet endorfin termelését. Az endorfint más szóval boldogsághormonnak nevezik, hiszen ez a természetes vegyület jelentősen csökkenti a stresszt és a szorongást, sőt, akár eufóriaszerű örömérzést idézhet elő futóknál és kerékpárosoknál.
Kiderült, hogy a kerekezés a jógával is rokon hatást fejt ki. A tekerés folyamatos ritmikája, a légzés szabályozása, a suhanás a tájban meditatív tevékenységnek bizonyul, és jelentősen fejleszti képességünket lelki nyugalmunk megtalálására. Ezen felül segít szellemi éberségünk és tudatosságunk erősítésében. Az aranyszabály szerint a helyes légzéstechnika a három pedálfordulat alatt végzett belégzés, és a hat fordulat alatt történő kilégzés, amit akár egy hosszú „huuuuhhh” hanggal is kísérhetünk, segítve a meditatív hatás kialakulását.
Mivel agyunk még ebben a meditatív állapotban is folyamatosan szkenneli az utat kátyúk, elénk futó állatok, szédült autósok ellen védekezve, kimutatták, hogy a kerékpározás – főleg idősebbeknél – segít megőrizni az agyi frissességet és a gyors döntéshozó-képességet.
Kimutatták, hogy a kerekezés az ún. cirkadián ritmust, azaz a napi biológiai óránkat is tökéletesen beállítja. Emiatt kiválóan bevethető az álmatlanság ellen, elősegíti a tökéletes alvásciklust. A kora reggeli és a kora esti bringázások a leghatékonyabbak ebből a szempontból.
Aki szokott nagyobb csapatban túrázni, az tudja, hogy az ilyen alkalmak száműzik a rossz kedvet és a letargiát. A kutatások tudományosan is megerősítették mindezt:
a kerékpározás a szoros emberi kapcsolatok kovácsa, és ezen keresztül a depresszió rendkívül hatékony ellenszere.
Mi több, a csapatos túrák erősítik a közösséghez tartozás, és feloldják a magány érzését. Az együtt bringázó egyének pszichológiai tesztjei magasabb fokú megbízhatóságról és emelkedett motivációs szintről tanúskodnak.
Aki egyedül indul útnak, az azt tapasztalja majd, hogy kerekezés közben sokkal könnyebben alakít ki új kapcsolatokat. Aki bringán ül, nem számít idegennek a másik bringás számára. A kerékpározás akkor is közösségi élményt nyújt, amikor egymagunk szállunk nyeregbe – feltéve, hogy nem a környék legelhagyatottabb ösvényét választottuk útvonalunknak. Egy baráti biccentés, egy üdvözlő kézmozdulat a mellettünk elsuhanó sporttársnak, és máris megvan a hovatartozás élménye.
Új-Zélandon a nemzeti egészségügyi program keretében szervezik a közösségi kirajzásokat, és a bringás infrastruktúra fejlesztése immár nem csak a közlekedés, hanem az egészségügy céljai között is előkelő helyen szerepel.
Meggyőződésünk, hogy ilyen és ehhez hasonló közösségi kezdeményezésekkel hazánkban is választást lehet nyerni.
A mentális egészség és a kerékpározás tehát ezer szállal fonódik össze. A kulcsszó a rendszeresség. A kutatások azt mutatják, hogy heti 150 perc kerékpározás (pl. heti öt nap alkalmával 30 perc) a beugró, de ezen a szinten már jelentős javulások várhatók lelki és mentális kondíciónkban.
Akkor miért nem bringázunk még többen?
A kutatók tanulságos eseteket írtak le a szoba sarkában kihasználatlanul veszteglő kerékpárokról. Gazdájuk eljutott ugyan a döntésig, hogy változtasson életmódján, meg is vásárolta kétkerekűjét, most azonban mégis rest felülni rá. Az elemzések egy érdekes agyi reakcióra mutattak rá. A tevékenység folyamatos odázása „átprogramozza” az agyat, ami immár a halogatást működteti és támogatja, nem a cselekvést. Ezzel egyre kevesebb esélye lesz az illetőnek, hogy levesse a restség béklyóját. Végül megszületett a diagnózis: a problémát a big picture, azaz a kerékpározással kapcsolatos nagyobb összefüggések okozzák, amelybe beletartozik az egészség, a fittség vagy akár a fogyás utáni vágyakozás, de az ezzel ellentétes önkép, a kudarctól való félelem is, és nem segít az utcánk végén „éktelenkedő” emelkedő sem, amihez nem érzünk kellő erőt a lábainkban. Mindez túl sok teher agyunknak, így átkapcsol a halogató üzemmódba.
Az egyik esetleírás nagyszerű terápiás módszerről számolt be. Hogy „visszaprogramozzák” az agyat, kisebb, mondhatni apró-cseprő feladatok kijelölésével fosztották meg a nagy összefüggések túlértékelésétől. Ilyen egyszerű feladat volt például a kerekek felpumpálása, ami után szigorúan abba kellett hagyni a kerékpáros tevékenységet az adott napra. Másnap a bringa pár perces tisztogatásával folytatódott a terápia, és így jutottak el lépésről lépésre az első tízperces kerekezésig, aztán a tizenöt percesig, a félórásig, és így tovább. A vizsgált agy végül bevette a programot, a halogatásról cselekvésre váltott az apró, könnyen teljesíthető feladatoknak köszönhetően. Az esetleírásban szereplő személy ma már szenvedélyes bringás, élvezi a kerékpározás áldásait és a kerékpározás pompásan elviselhető könnyűségét.
Nem nehéz felfedezni a fenti pszichológiai mintát életünk nagyobb léptékeiben: sokszor azért halogatjuk fontos döntéseinket, mert mentálisan nem vagyunk képesek megbirkózni az azokkal járó nagyobb szellemi és lelki összefüggésekkel – agyunk pedig „segítőkészen” átprogramoz minket halogatás-üzemmódba. A kisebb, teljesíthető, de jó irányba mutató célok és feladatok kulcsfontosságúak ilyenkor. Amikor elakadunk az élet nagy dolgaival vagy javítani szeretnénk életminőségünkön, a kerékpározás pontosan ezt a szerepet töltheti be.
A kerékpározás lélektanával egyre több kutató foglalkozik a világban, és mi is visszatérünk a témához rövidesen. Szombatonként keressétek cikksorozatunk új részeit!
Ne feledjétek: amikor a pedált tapossátok, a Földet hatjátok körbe!
Milyen csodák tárulnak elénk kerékpározás közben? Borbás Marcsi rendszeresen betekintést enged kerékpáros túráinak hangulatába. Legutóbb struccokkal is találkozott.
Nyitókép: 123RF
