Magyarországon jelenleg körülbelül 250.000 ember szenved demenciában, és ennek hatvan-hetven százaléka Alzheimer-kóros. Sajnos ezen betegek csak alig több mint egynegyede vesz részt rendszeresen a szakellátásban, óriási azok száma és aránya, akik elhallgatják, vagy ők vagy a környezetük észre sem veszi a problémákat, vagy ha észre is veszik, nem tulajdonítanak neki jelentőséget. „A dédi és a nagyi is elfelejtett mindent, ez az élet rendje” – mondják sokszor.
Ezeket a megdöbbentő számokat látva nyilvánvaló, hogy az első feladat lenne, hogy a demenciát minél hamarabb ismerjük fel, s valamiképpen juttassuk el az illetőt egy orvosi, majd szakorvosi vizsgálatra. Ennek kezdeti fázisa az esetek túlnyomó részében egy hagyományos rutinvizsgálat, amely először kiszűri a más problémaforrásokat (magas vérnyomás, cukor, stb.), majd a demenciára fókuszál, elsőként többnyire teszt formájában. Amennyiben tartós memória-zavart, viselkedési zavarokat, a szokások jelentős és érthetetlen megváltozását, gyakori mozgás- vagy beszédzavart érzékelünk az általunk gondozott-ápolt emberen, célszerű minél előbb megkeresni a körzeti orvost, aki beutalja hozzátartozónkat az alapvizsgálatokra.
Rendkívül fontos kérdés az is, hogy mit tegyünk a diagnosztizált demens hozzátartozónkkal, szerettünkkel, tehát
mit tegyünk azzal, akinek valamely agyi területén az idegsejtek elkezdtek leépülni?
Az alapvető feladat, hogy a körülöttük lévő ápolók-gondozók lassítsák a dementálódási folyamatot, hiszen a betegség első és második fázisában a beteg még önállóan cselekvőképes, később azonban ez a képesség egyre jobban elvész. A cél tehát ennek a „későbbnek” a minél távolabbi jövőben történő elérése! Ez azonban tagadhatatlanul óriási teher a szakképzetteknek is, de az amatőröknek még inkább.
Nem találkoztam olyan nemzetközi statisztikával, amely tizenöt százalék alá tette volna a demenseket tartósan gondozók depresszív tüneteit, és általában kisebb vagy nagyobb mentális problémákat negyven százalékuknál állapítanak meg. Éppen ezért, az első nagyon fontos dolog, amit ki kell emelni: ha a családban demens beteg van, az ápolót ne hagyjuk egyedül! Ne történjen meg az, hogy mivel
a papa vagy a mama demens, azt mondjuk: ott van mellette a másik, ő majd ellátja!
Nem, ez egy felelősségteljes, közös családi feladat, amit be kell osztani, és a betegápoló számára minden héten legalább egy szabadnapot (én-időt) adni kell, hiszen enélkül saját maga is nemsokára beteggé válik. Ezzel együtt rendkívül fontos, hogy ne csak a beteg mondhassa el panaszait a családi-baráti társaságnak, hanem az ápoló is, és ha azt látjuk, hogy nem bírja a fáradalmakat, bármennyire is drágább megoldás, forduljunk rövidebb-hosszabb szakaszokban szakképzett ápolókhoz!
Szintén fontos hangsúlyozni: az ápoló abban az értelemben sincsen egyedül, hogy számos településen működik a jelzőrendszer szolgáltatás, amelyet a demencia első két fázisában lévő beteg még maga is tud használni, illetve háromezer főnél nagyobb településeken mindenhol (de számos kisebben is) elérhető az idősek nappali ellátása is, amelyet alkalmanként, de akár rendszeresen is igénybe lehet venni, egyértelműen igazolt demencia-probléma esetén.
Legvégső esetben pedig természetesen ott van az otthonokban történő elhelyezés (a magyarországi demensek közül nagyjából minden tizedik lakik ilyen intézményekben), ahol szakképzett ellátásban részesülnek. Ez azonban kizárólag a beteg és a család teljes egyetértésével történhet, és
csak olyan intézményben, amelyet az ápoló-gondozó rokonok és ismerősök alaposan feltérképeztek.
Felmerülhet még a kérdés: az „amatőr” ápoló hol kaphat tájékoztatást arról, hogy jól csinálja-e, amit csinál – szerencsére, ha türelemmel és figyelemmel ápolunk, nem valószínű, hogy nagyot hibázunk. Ez azonban sajnos nem jelenti azt, hogy tényleg segítünk is. Éppen ezért megfelelő szakmai ismeretekre van szükségünk. A körzeti orvosoktól a szakorvosokig, a szakképzett ápolóktól a tájékoztató füzetekig és weboldalakig, a pár éve létrejött Egészségfejlesztési Irodák hálózatától a szenior akadémiai és Alzheimer Café-előadásokig számos lehetőségünk van annak megismerésére, hogy a demencia első két, vagy utolsó (más szakirodalmak szerint utolsó kettő) fázisában mit kell tennünk az ápoltunkkal!
A legfontosabb tanács ilyenkor mégis az: ne rémüljünk meg, sajnos ez a betegség egyre gyakoribb. A család fogjon össze, tervezzük meg az ápolást, rendszeresen beszéljük meg az aktuális helyzetet, és kérjük szakemberek segítségét!
Nyitókép: Steven HWG / Unsplash
Ajánljuk még:
FOMO és JOMO: az internetezés veszélyei idősebb korban
Baj-e, ha magunkban beszélünk ötvenéves kor felett?
Van-e csodadiéta a demencia ellen?
A demencia 9 korai jele: ismerd fel időben, hogy tehess ellene!
Bár a demencia kialakulásában nagyon nagy jelentősége van a genetikának, mégis sokat tehetünk a minél későbbi megjelenésért, és még inkább a felerősödése, a fokozódása ellen. Ha a demenciát időben észrevesszük, az azt jelenti, hogy akár évtizedekig maradhatunk önellátók, és viszonylag tiszta tudattal élhetünk. De mik a legkorábbi jelek? Ezeket szedtem most csokorba.
