Nemcsak énidő van, létezik az éntér is – Az időseknek pedig különösen fontos

Számos olyan történetet hallani, hogy egy idősebb ember a szociális otthonokba átkerülve nagyon gyorsan leépült, és pár év alatt el is távozott az élők köréből, miközben másoknál jól működött az alkalmazkodás az új körülményekhez. A negatív történetek megnevezett okai között leginkább azt emelik ki, hogy nem tudták lelkileg feldolgozni a költözést, a család csökkenő érdeklődését, az új embereket maguk körül, így magányosnak és kiszolgáltatottnak érezték magukat.

De sokszor a gyors leépülés oka nemcsak a szeretet- és közösséghiány volt, hanem az, hogy az idős embert

kivették abból a környezetből, ahol évtizedek óta élt, s nem tudta megszokni az új társaság mellett az új tereket sem.

Nem volt hova visszahúzódnia, számára idegen világok vették őt körül. Ezeket a történeteket hallva kimondható: életünk harmadik és negyedik szakaszában az aktív felnőttkorhoz képest sokkal fontosabb szerepe van az éntérnek, ami a miénk, rólunk szól, mi alakítottuk ki.

Mit kell tehát tennünk, ha körülöttünk jelentősen megváltozik a környezet egy költözés vagy egy betegség jóvoltából? Ha valamennyire van rá befolyásunk, próbáljunk meg legalább egy sarkot vagy egy kisebb szobát mi, a saját ízlésünk szerint berendezni. Vigyük el oda legszemélyesebb kincseinket: régi fényképeket, egy kényelmes karosszéket vagy párnát, kedvenc könyveinket, s tudjunk oda visszahúzódni, ha úgy érezzük, hogy kifáradtunk, lemerültek a fizikai, lelki vagy éppen szellemi „akkumulátoraink”.

Erre a saját, személyes térre mindenkinek szüksége van.

Az „éntér” világában – amely tényleg lehet, hogy csak egy-két négyzetméter, de lehet akár egy egész lakás is – mi vagyunk a világ irányítói, mi rendezzük el a tárgyakat úgy, ahogy az nekünk tetszik, és ahogy nekünk kényelmes. Az otthonosság érzése nyugalmat és békét teremt az ember számára, s ebben a békében képesek vagyunk nemcsak a feltöltődésre, hanem akár a gyógyulásra is.

Fontos, hogy posztmodern életünk egysíkú, uniformizált terei nemcsak a külvilágban, hanem a lakásunk belsejében, a lakberendezésben is egyre jobban szűkítik a kreativitás lehetőségeit azzal, hogy sablonmegoldásokat kínálnak. Így az ember hiába rendezi be belső szobáját vagy meghitt sarkát egyénien, mégsem érzi magát otthon, hiszen a lehetőségek nagyon gyakran nem túl sokrétűek és nem igazán róla, az ő személyiségéről szólnak. Tehát az „éntér” kialakításában ne feltétlenül a különböző „tanácsadókra” hallgassunk, akik leggyakrabban a saját szempontjaik szerint gondolkodnak, hanem ragaszkodjunk a magunk elképzeléseihez. (Természetesen ez nem jelenti azt, hogy minden tanács használhatatlan.)

Könnyű lemérni azt, hogy az éntér, a meghitt, személyes világ kialakítása sikeres volt-e: ha visszahúzódván az énterünkbe, jobbnak, erősebbnek, nyugodtabbnak érezzük magunkat, akkor az működik.

Tehát ne hagyjuk életünk egyik korszakában sem, hogy teljes mértékben mások vegyék át az irányítást külső környezetünk alakítása felett. A mi terünk a nyugalmunk és békénk záloga.