Karcsúsított szkafanderükben kutatják a koronavírust – a pécsi virológuslányok sikere

Kamaszkorom egyik meghatározó olvasmánya volt a Csíkos könyvek sorozatban Kertész Erzsébet Szonya professzor című könyve, amely a világ első női matematikusa, Szofija Kovalevszkaja küzdelmes életén keresztül mutatja be, hogy a 19. században a nők számára hány kulccsal záródott a tudomány kapuja. Miközben elmerültem a kalandos történetben, sokszor arra gondoltam, milyen jó, hogy én már bebocsátást nyerhetek a tudomány elefántcsont tornyába. 

Van, aki számára ez nem csak egy gyerekkori álom, hanem egy élet munkája is. A Szentágothai János Kutatóközpont Virológiai Kutatócsoportjának női tagjai éppen ilyenek, és bár keveset hallottunk róluk, mégis a Nők Magyarországért Klub kezdeményezésében, a koronavírus-járvány első hullámában végzett munkájuk elismeréseként díjazták őket.

A méltatásban kiemelték, hogy a csoport tagjai reggeltől késő estig komoly szellemi munkát végeztek; gyógyszer-alapanyagokat vizsgáltak, kísérleteket folytatva figyelték mi és hogyan gátolja a koronavírust, gyakran teljes védőöltözetben dolgozva, fizikailag is megterhelő feladatokat láttak el. A csoport tagjai – Földes Fanni, Horváth Szabina, Dr. Kuczmog Anett, Lanszki Zsófia, Madai Mónika, Papp Henrietta, Zana Brigitta, Dr. Németh Viktória, Szarka Zsanett, Aracs Noémi – valamennyien nagyon örültek az elismerésnek. Néhányukkal most közelebbről megismerkedtünk! 

Mit csinál egy virológus? 

Női adjunktusok, doktoranduszok, biológusok sorakoznak a legmagasabb biológiai biztonsági szintű laboratórium, a BSL 4 ajtaja előtt. Ott, ahol hét lakat alatt őrzik többek között a koronavírust is. A  Virológia Kutatócsoport tagjai kísérleteket végeznek, értékelnek, tudományos közleményeket olvasnak és írnak, ezenfelül diagnosztikai munkát végeznek. „Napi szinten dolgozom a 4-es biztonsági szintű laboratóriumban különböző projekteken, valamint a sejttenyésztéses és állatkísérletes munkákat végzem” – konkretizálja elsőként Madai Mónika.

Kollegája Földes Fanni is hasonlókról számol be: „Kutatásom során munkám jelentős részét a BSL-4 szkafanderes laboratóriumban töltöm. A kísérletek elvégzése után az adatok feldolgozását végzem, illetve a már megjelent nemzetközi szakcikkek alapján értékelem és elemzem a tudományos eredményeket”.

A tudós hölgyek napi munkájuk során a virális zoonózisok, vagyis az állatokról emberre terjedő vírusok által okozott megbetegedések felkutatásával, kimutatásával és vizsgálatával foglalkoznak.

Egyre több feladatuk van, hiszen a globális felmelegedés számos mellékhatása miatt, valamint az emberi élettér kiterjedésével és az utazási szokások megváltozásával az állatok által hordozott vírusok egyre növekvő egészségügyi és járványügyi veszélyt jelentenek. Munkájuk fókuszában jelenleg (természetesen) a világjárványt okozó koronavírus kutatása áll.

Betört a világjárvány, és azok a kutatók, akikről eddig semmit nem hallottunk, hirtelen a középpontba kerültek – ennek a pozitív hozadékát, de az árnyoldalait is megismerve. Mint mondják, egyrészt jó volt a reflektorfény, mert míg régebben

Pécsen mindenki csak annyit tudott a víruslaborról, hogy félni kell, mert veszélyes vírusokat kutatnak,

most már jobban látják az itt folyó munkát, felismerik annak fontosságát és még örülnek is neki, hogy valaki foglalkozik víruskutatással. Ugyanakkor az ismertség átka, a felelősség is fokozottan megjelent a mindennapjaikban. „Tényleg sokat beszélnek rólunk, megállítanak bennünket az utcán, hogy van-e már valamilyen hatóanyag. Sokan azt gondolják, hogy ha ma bemegyek a laborba, akkor holnapután eredmény van, ezzel szemben ez valójában egy hosszadalmas folyamat” – magyarázza az utóbbi idők változásairól Madai Mónika.

Gondoljunk bele, magánemberként mennyit változott az életünk a vírus hatására – és aztán gondoljunk bele, mennyit változhatott egy virológusnak! „A járvány kezdetén fel kellett állítani a diagnosztikai laborokat a semmiből, és a kutatásaink mellett elkezdtük a diagnosztikát, a kettőt egyszerre kellett vinnünk, és a létszámunk adott volt. Reggel fél 7-kor bejöttünk, 9-kor mentünk haza, másnap ugyanúgy, hétvégénk sem volt” – mesélik panasz nélkül a lányok. 

Ugyanakkor egy előnyük mégiscsak volt: felkészültek voltak. Mint elmondták, szakmai berkekben tudták, hogy ilyen bármikor előfordulhat. „Ott volt a 2003-as SARS járvány, az nem vált világjárvánnyá. A 100 évvel ezelőtti spanyolnátha, ami lényegében egy influenza járvány volt, nagyon hasonló volt.

Tudtuk, hogy lesz, azt nem tudtuk, mikor.”

A koronavírus kapcsán kiemelik, hogy bár az állatokról emberre terjedő fertőzések gyakoriak, és ennek vizsgálatában nekik is sok tapasztalatuk van, az, hogy egy vírus ennyire gyorsan terjedjen, igazán ritka. A Fertőzés című film nagyon jól bemutatja, hogy szinte a véletlenen múlhat egy világjárvány kitörése. A történet szerint a denevér ledobta a gyümölcsöt a sertéstelepen, és éppen azt a sertést dolgozták fel egy étteremben, ahol pont az a szakács nem mosott kezet, aki dolgozott vele, és ebből alakult ki egy világjárvány...

A lányok tehát az átlagosnál tisztábban láttak, tudták, mi is történik az emberiséggel ezekben a hónapokban – és néha azt kívánták, bár ne tudnák. „A saját szemünkkel látjuk, hogy egy sejttenyészettel mit tud tenni ez a vírus, viszont azt nem tudjuk, hogy bennünk mekkora kárt tenne: vajon átvészelnénk-e egy kisebb náthával, vagy lélegeztetőgépre szorulnánk…emiatt sokkal nehezebb viseltünk egy-egy napot. Azt hiszem, a többiek nevében is mondhatom, próbáljuk úgy élni az életünket, hogy a legkisebb esélyt adjuk a megfertőződésre, noha

a barátok, rokonok nehezen értik meg, hogy mi ennyire vigyázunk magunkra.

Tavasszal, amikor minden bezárt, és nem lett akkora a baj, az emberek megunták a védekezést, mára már szeretnék az életüket élni. Nehezen értik meg, hogy én még mindig ugyanúgy félek a vírustól, felróják, hogy miért nem megyünk egy rokoni találkozóra. Én viszont minden nap látom, hogy ez nem játék, és nem tudnék elszámolni a lelkiismeretemmel, ha esetleg tünetmentesen megfertőznék bárkit” – vallja Mónika.

Mindemellett mégis miért éri meg ezt csinálni, miért jó virológusnak lenni?

Szerintük főképp azért, mert változatos, kihívásokkal teli munka, amiben folyamatosan tanulni kell, és a laborban nincs két egyforma nap sem. Lanszki Zsófia kiemeli: örömmel tölti el, hogy nap mint nap egy ilyen csapatban keresik közösen a különböző problémákra való megoldást, ezzel is segítve az állat- és humánegészségügyet.

Mindemellett ízig-vérig nőkről van szó:

fiatalok, többen közülük családosak, gyermekeket nevelnek, bevásárolnak, főznek-mosnak-takarítanak.

A munkaidejük sem nyolctól négyig tart, hiszen előfordul, hogy estébe nyúlóan, vagy hétvégén is folynak a kísérletek. Kuczmog Anett kisfia születése utáni visszatéréskor ebben látott némi kihívást, de ma már – a férjének és a családjának köszönhetően – a laborban is helyt tud állni. Németh Viktória számára sem egyszerű kétgyermekes anyaként a magánélet és a munka összeegyeztetése, bár évről évre egyre könnyebb. De ez más szakmákban sincs másképp... 

„Mindenképpen szükség van támogatásra, nekem a férjem az, akire számíthatok e téren. Amikor elhúzódik egy kísérlet, muszáj biztosan tudni, hogy van valaki, aki el tud menni a gyermekünkért az iskolába, persze ennek fordított esetben is így kell működnie” – teszi hozzá Móni. 

A munka és magánélet között kifeszített kötélen egyensúlyozva egy pillanatra sem felejtik el, hogy nőből vannak. Még akkor sem, amikor szkafanderben dolgoznak a laborban; ha lehet, igyekeznek nőiesen öltözködni, azt mondják, egy fehér köpeny is lehet csinos, sőt! „Amiatt, hogy a nap nagy részében laborköpenyt hordunk, még nem mackónadrágban megyünk dolgozni. Van, hogy magassarkút és csinos ruhát viselek. Szerencsére nincs megszabva, hogy mit viselhetünk a kutatóintézetben, így a kedvem szerint tudok öltözködni.

A szkafandereink is karcsúsítottak, így én abban is csinosnak tudom érezni magam.

Egyszer azon nevettünk a kolléganőmmel, hogy úgy nézek ki benne, mint egy balerina” – meséli mosolyogva Papp Henrietta. És persze azt is vallják, hogy nőnek maradni nem csak az öltözködés által lehet, s persze egy tudományos területen dolgozó ember tudja, hogy nem a külcsín az, ami igazán meghatároz.

Azt mondják, az elismerés előtt is keményen dolgoztak nap mint nap, az önzetlen segíteni vágyás hajtotta őket, most pedig újult erővel folytatják a munkát. A mi legnagyobb örömünkre. 

Nyitókép: PTE UNIV TV