„...azért a szívből csak egy van” – Interjú Dr. Szabados Sándor pécsi szívsebésszel

Egészség

„...azért a szívből csak egy van” – Interjú Dr. Szabados Sándor pécsi szívsebésszel

Bizonyára mindenkinek az életében vannak olyan emberek, akik a szívükben különleges helyet foglalnak el. Nekem több ilyen is van. Egyikük olyan, hogy ha ránézek, könnybe lábad a szemem, és a végtelen hála érzése önt el. Hogy miért? Röviden: anyukám és apukám szívét is a kezében fogta. Hosszabban: szívsebészként sok évet ajándékozott a szüleimnek. És mindez szinte a véletlennek köszönhető, hiszen alapvetően műbútorasztalos szeretett volna lenni, de apukája együtt kártyázott a család orvosával, aki azt mondta, legyen a gyerek orvos. Nagyjából ötezer szívműtétet végzett el, és imádja a munkáját. 

Milyen érzés volt, amikor először nyúlt egy szívhez?

Nem emlékszem, hogy valaha is féltem volna. Falusi gyerek voltam, ott mindennapos volt az állatok szortírozása a vasárnapi ebédhez, úgyhogy volt ilyesmiben előképzésem. Szerettem általában – úgymond – nem gusztusos dolgokat csinálni. Egy szívhez pedig nem lehet csak úgy hozzányúlni, mindig voltak segítő kezek, ahogy visszaemlékszem, mindig volt egy olyan mester, aki irányított. Félelem nem volt bennem – bár ez sem teljesen igaz, mert mai napig minden egyes esetben félek, de nem attól, hogy hozzá kell nyúlni, hanem attól, hogy nehogy valami baj legyen, mert a szívből tényleg egy van. A félelem mindenkiben megvan, de Kovács Gábor mesterem azt mondta, nem lehet minden egyes betegeddel meghalni, mert holnap egy másik elé oda kell állni és nem láthatja rajtad, hogy te valamiért nem vagy teljes egész arra a napra.

Ezt meg kell fogadni, vannak sikertelenségek, statisztikailag is, bár ezt az orvosok nem veszik statisztikának. Minden egyes betegükkel együtt meghalnak ők is, másnap mégsem láthatja rajtuk a következő beteg ezt, el kell hitetnie és hinnie, hogy ma már sikeres lesz. 

Amikor a beteg azt mondja, „doktor úr, én nagyon félek”, én mindig azt mondom: „higgye el, én is félek tőle, hogy magának valami baja lesz, de azon vagyunk mind a ketten, hogy ne legyen.”

A legegyszerűbb az volna, ha minden beteg postára adná a szívét,

én pedig, mint az órás megjavítanám, és visszaküldeném, de ez nem megy. Egy szívműtét egyébként csapatmunka, előtte konzultálunk arról, mi várható ebben az egyedi esetben. A szakmák egymásra vannak utalva, nem lehet azt mondani, hogy a szívsebészet valami csoda, mert csak egy része a gyógyításnak. A többi terület ugyanúgy segít, ebben az egészben van egy nagyon szép együttműködési lehetőség, sebészekkel, érsebészekkel, urológusokkal, megtanultunk közösen operálni. Az ember egy időben, egy szuszra akár két vagy három szervet is operálhat másokkal együtt.

Mikor dőlt el, hogy szívsebész lesz?

Szerencsés voltam, mert itt kezdtem a pályafutásomat a 400 ágyas klinika intenzív aneszteziológiai osztályán Tekeres professzor irányítása alatt. Bekerültem egy olyan kardiológiai munkacsoportba – pályatársam azóta is Simor professzor – akikkel már a szívvel foglalkoztunk, tehát annak az elektrofiziológiájával, infarktuskezeléssel, és nagyon modern elveket tapasztalhattam meg.

 

Legfiatalabbként csatlakoztam, tetszett a szellemi miliő, a számítógépes háttér.  Utána bekerültem egy szívingerlő beültető csoportba is, ami akkor teljesedett ki, és ezek kapcsán egy nyáron Szabó Zoltán professzorhoz földelegáltak, ott dőlt el, hogy ez az, ami nekem a legjobban tetszik. Műtéteken, pacemaker-implantációkon vettem részt, ott párat engedtek csinálni önállóan, látták, hogy megy, akkor már magamra hagytak. Utána bevittek a műtőbe, a kezem úgy járt, ahogy nekik is tetszett. 

Hány szív volt eddig a kezében?

Ha odanéz, látja azt a sok aktát, az elsőtől az utolsóig minden műtétemet dokumentáltam, nagyon hiszek a számítógépekben, de amikor azt mondják, hogy adatvesztés van, az baj. Itt minden megvan papíralapon, én régivágású gyerek vagyok. Nagyjából ötezer szív volt már a kezemben.

Milyen az élet a műtőben?

A műtő lényegében olyan, mint egy forgalmas utca. Több szakma dolgozik együtt, azt gondolják, hogy a szívsebész a vezető, ez jól is van, mert egy embernek vállalnia kell, hogy uralja a történéseket, de a gyakorlatban ez mégsincs teljesen így. Az anesztézia is például egy önálló szakma, az ő kezükben is rengeteg eszköz van, amivel menet közben gyógyítanak. Szoktam velük viccelődni, hogy lassan a műtő kétharmada az anesztéziáé, csak egy műtőasztal a sebészé, mert annyi megfigyelő rendszerrel vigyáznak a betegre, míg mi a mellkasban dolgozunk. Egy beteg nyolc-tíz embert foglalkoztat: aneszteziológia, kardiotechnika, műtősnő, műtősfiú, asszisztensek. Mivel a beteg a sebészhez kötődik, rábízza a sorsát, a betegnek is igazodni kell.

Sikerült elérnem, hogy valamennyi műtőben mindig minden ugyanazon a helyen legyen, van erre egy mondás is nálunk: „mindig minden ugyanúgy”. Mint a közlekedésben, itt is van egy szabályzat és útmutatás, ami szerint dolgozunk. Ha jön egy másik anesztes, tudja, hogy ugyanúgy talál mindent, mint a másik műtőben. A hektikusságnak, a belső, hirtelen jövő gondolatoknak mindig van valami ártalma ebben a szakmában. Akkor nem lehet baj, ha állandóan rend van. A fiataloknak is mindig mondom, hogy nem elég csak a könyvből megtanulni, kell a tapasztalat is, hogy én már láttam ilyet, és ha úgy csináltuk, akkor úgy oldódott meg.

 Több évtizedes pályafutása alatt mennyit változott a technika?

Mint minden téren, a szívgyógyászatban is sokat fejlődött, és ezt a gyors változást a szívsebészeknek is követniük kellett, mert olyan eszközök jöttek be, amik az én fiatal pályámon még nem voltak. Például a szívmotorok fejlődése, vagy a szívultrahang rutinná válása, vagy az MR megjelenése a szívgyógyászatban nagyon nagy dolog. A vágóeszközök is sokat fejlődtek, az ultrahang és a lézerkés, vas helyett könnyű titán lett az alapanyag sok helyütt.

Azok a billentyűk, amelyek akkor voltak használatosak, amikor kezdtem, mai szemmel kezdetlegesek, valószínű, hogy az utánam jövő generáció is kezdetlegesnek tartja majd, amire most azt mondjuk, csúcsminőségű. Ugyanakkor a szívsebészet mára inkább kiszolgáló szakmává vált, mert az intervencionális kardiológia, a haemodinamika átvette korábbi egyeduralkodó helyét a szívgyógyításban, megjelentek a katéter-technikával bevihető billentyűk, az aorta billentyű katéteres technikával való beültetése rutinnak számít, a lágyéki artérián viszik föl, miközben az ultrahang 3-4 dimenziós képe segíti, hogy a szövődmények minimálisak legyenek. Ez itt nálunk a házban (pécsi Szívgyógyászati Klinika) is napi rutin. A fejlődés – úgy látszik – megállíthatatlan.

Az Ön számára a szív csupán egy szerv?

Racionális vagyok, mert akkor nincs baj, ha ott és akkor munkadarabnak tekintem. Ugyanakkor mindenkit úgy operálok, mintha a testvérem, anyám, gyerekem, feleségem volna.

Szóval nem mentes az ember az érzelmektől.

Szoktam beszélgetni a betegekkel, elmondják, hogyha velük valami baj lesz, akkor mi van a háttérben. Vigyázni kell minden egyes emberre, ez nem megy érzelemmentesen. Meg szoktam kérdezni a betegektől, hogy ha találok valamit a szívében, azt elmondhatom-e valakinek, és akkor néznek rám, hogy mire gondolok? Szerelmet vagy többet? És azt gondolják, Jézusmária, akkor mindent fog tudni. Néha el kell ezt viccelődni.

Idejönnek látszólag egészséges emberek, akikről egyszer csak kiderül, hogy fel kell feküdniük a műtőasztalra. Bejönnek lábon és nem lábon mennek el, a mi szakmánkban ez nagyon nehéz. Szív nélkül nem lehet élni az érzelmek szintjén sem, nemcsak a valóságban. Az idegsebészeket szoktam piedesztálra emelni, mert ott egy kicsi, sötét helyen csodát tesznek.

Alapvetően műszaki pályára készült, aztán orvos lett, de az ezermesterkedés megmaradt.

Bicsérdi buhernek is hívnak, mert a mai napig bütykölök, nem fogadom el azt az állítást, hogy valami lehetetlen, mindennek nekiállok, érdekel a dolgok belseje, még akkor is, ha nem tudom megcsinálni, legyen az egy mosógép vagy egy autó. A szervízben már többször mondták: doktor úr, ez már nem Lada, nem Trabant, ne nyúljon bele, mert sokkal drágább lesz. A pici áramköröket nem látom, az elektronika külön szakma, de a vezetékeket, a mechanikai jellegű dolgokat megcsinálom. Régen hazahordtam bentről a műszereket is, az nem lehet, hogy valami miatt ne menjen a bicikli.

 A sebészek számára nem szokatlan a 24 órás ügyelet. Ezt hogy bírja?

A 24 órázással ott volt a baj, hogy a feleségem az intenzíven dolgozott, de nálunk nem ritka, hogy az ember dolgozik reggel 8-tól délután 1-ig és két óra múlva a beteget vissza kell vinni a műtőbe, mert vérzik, vagy valami nem stimmel vele, így jön a következő négy órás műszak. Ma már látom, hogy ezt megsínylik a gyerekek. Előfordult, hogy bár megígértem, hogy én megyek érte, de végül műtőben voltam, és az óvónéni vagy a takarítónéni vitte haza, én meg kullogtam később be az ajtón lehajtott fejjel. Amikor a feleségem ügyelt, akkor én voltam otthon.

Most legalább kompenzálhatok az unokákkal, mert a lányom és a vejem is tizenkét-tizennégy órát dolgozik.

Megfogadtuk a feleségemmel, hogy mint nagyszülők, belépünk a rendszerbe.

Mennyit műt mostanában?

Most kezdünk fölfejlődni a Covid után, akut betegeket operálunk, egyszerre egy elektív (tervezhető) és egy akut műtétet bír el a rendszer. A műtét előtt át kell menni egy góckutatási rendszeren. Az egészségügyben ez három-négy hetet vesz igénybe, tíz vizsgálat szükséges hozzá. Ezen a héten három olyan beteg jött, akit be kell illeszteni a műtéti tervbe. Én is műtök, évi hat-hétszáz műtétre van nálunk öt szívsebész. Fejenként 100-120 beteg jut, nekem a koromnál fogva, kezdik a fejemet is használni: cikkeket bírálok, az Orvosi Hetilapnak vagyok a lektora, szakvizsgáztatásban, szakmai kollégiumban is részt veszek. Hétfő és csütörtök délelőttönként operálok.

Mit javasol, hogyan éljünk, hogy vigyázzunk magunkra és a szívünkre?

Fogadják meg azokat a tanácsokat, amiket sugall a környezet. Egy embernek kell egy olyan orvos, aki a fejétől a lábujjáig ismeri. Két vezető betegség van Magyarországon: a szív- és érrendszer betegségei, valamint a daganatos betegségek. Figyeljenek oda magukra!

Ajánljuk még:

Xanthippé-szindróma, ami a pokoli civakodás mögött állhat időskorban
Békés és csendes családanyák és családapák, magányos hatvanasok, magukat jól ellátó, társasági életet élő özvegyek, egyik-napról a másikra, váratlanul neurotikusan kezdenek viselkedni, veszekednek, kiabálnak, kiállhatatlanok lesznek, elsősorban azért, mert nem tartunk rendet, vagy még inkább azért, mert szerintük nem megfelelően tartjuk be ezt. Ami harminc-negyven évig jó volt, hirtelen rossz lesz, s rövid idő alatt azt vesszük észre, hogy már mindennel bajuk van. Mi történik ilyenkor, és mi az, hogy Xanthippé-szindróma, amelyre ilyenkor a szakember gondol? Összefoglalónk.