Az epilepszia az állatok közüli kiemelkedés ára – Dr. Halász Péter epileptológussal beszélgettünk

Kezdjük a legalapvetőbb kérdéssel: mi okozza az epilepsziát?

Én az agyi plaszticitás fogalmával kezdeném, ennek köszönhetjük ugyanis többek között azt, hogy tudunk emlékezni, tanulni, alkalmazkodni a környezetünkhöz. Ez az agyunk legnagyobb vívmánya, ettől emelkedett ki az ember az állatvilágból – az epilepszia pedig ennek az ára. Friss kutatásokból ugyanis kiderült, hogy az epilepszia tulajdonképpen az agyi plaszticitás túlzott, kóros formája. 

Tehát akkor az állatokat nem érinti az epilepszia?

De igen, a kutyák és a majmok idegrendszere nagyon hasonlít az emberére, így ők is érintettek lehetnek epilepsziában. Még a teknősbékáknak is van rohama, csak az primitívebb. Az epilepszia – képletesen szólva – egy seb az agyon, ami például külső trauma, daganat, fejlődési rendellenesség vagy vérellátási zavar következtében alakult ki. E seb közelében létrejön egy „parázsló” gócpont, egy fokozott ingerlékenységű agyi terület, amelyből kialakulhatnak a rohamok. Oka lehet a genetika is, az epilepsziák egy része örökletes. Mára mintegy nyolcvan százalékban meg tudjuk állapítani a betegről, milyen eredetű az epilepsziája. Fontos azt is tudni, hogy

az alvás rendkívüli módon összefonódik az epilepsziával.

A legtöbb plasztikus tevékenységünket ugyanis alvás közben végezzük, ekkor újulnak meg az ébrenlét közben megterhelt szinapszisok, másnéven a sejt közötti kapcsolódási helyek. Ezért epilepszia kezelésénél alapvető feladat helyreállítani az alvást.

Életrajz
Dr. Halász Péter neurológusként végzett a Debreceni Egyetemen 1959-ben, majd az Egyetemi Idegklinikán kezdett el dolgozni, miközben figyelme az elektroencefalográfia (EEG) felé fordult. Ezen keresztül kezdte el érdekelni az epilepszia, amivel Magyarországon akkor még nem igazán foglalkoztak. 1968-tól Budapesten folytatta karrierjét az ottani Egyetemi Idegklinikán, ahol célzottan epileptológiai osztályt alakítottak ki kollégáival. 1976-ban az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben, közismert nevén a Lipótmezőn hozott létre országos hatókörű epilepsziacentrumot és egészen 2007-es nyugdíjba vonulásáig (és a Lipót bezárásáig) igazgatta azt. Azóta magánrendelésén foglalkozik betegeivel.

Tehát gyerekek és felnőttek is lehetnek epilepsziások?

Az epilepszia csecsemőkorban és időskorban fordul elő legtöbbször. Előbbi esetben ugyanis a gyerekek agya még fejlődik és könnyebben alakul ki ez a betegség. Az utóbbi esetben pedig az agy ilyenkor jelentkező betegségeivel együtt járhat az epilepszia. A gyerekkori epilepsziák jelentős része meggyógyul a serdülő korban, de az a típusú epilepszia, ami ez után keletkezik, hosszas kezelésre és gondozásra szorul. A betegség legfőbb tünetei a rohamok, amelyek attól függően, hogy az agy mely részéből erednek, lehetnek motorosak, szenzorosak, vizuálisak is, és még többféle szellemi, gondolkodásbeli működésre is vonatkozhatnak.

A vizuális roham látomásokkal jár? Elképzelhető, hogy a történelem során sok „látó” volt érintett epilepsziában?

Igen, feltételezések szerint például Jeanne D’Arc, az „Orleansi szűz” látomásainak következtében vezethette a francia hadsereget a harmincéves háborúban.

Hányan élnek ma Magyarországon epilepsziával?

Nagyjából a lakosság egy-másfél százaléka érintett, ebből fél százalék felnőtt, egy százalék a gyerek, de ahogy korábban említettem, utóbbiak fele serdülőkorban meggyógyul. Az összes páciens kétharmad része tartósan rohammentesíthető, ha jól diagnosztizálunk, és megfelelően kezeljük a beteget. A jól beállított, és sokszor hosszú hónapok alatt kikísérletezett gyógyszeres kezelés legtöbbjüknek segít, a maradék 10-15 százaléka pedig operálható.

Hogyan fedezheti fel a szülő kicsi korban, hogy a gyermeke epilepsziás?

Akkor érdemes gyakorolni, ha olyasmit végez ismételten a gyerek, ami nem felel meg az adott helyzetnek, például nem válaszol a kérdésre, furcsa magatartás-töredékeket mutat (csámcsog, pislog, elhúzódik a szája), zavarosan viselkedik, úgy látszik, mintha jelen sem volna. Ilyenkor rögtön epilepsziában jártas ideggyógyászhoz (epileptológushoz) vigyük. Ezek kisrohamok, amelyek sokkal gyakoribbak, mint a nagyrohamok. A legfontosabb vizsgálat az EEG és lehetőleg rögtön az alvás közben végzett EEG, valamint ezután az MRI képalkotó vizsgálatnak van jelentősége.

Melyek a legelterjedtebb epilepsziával kapcsolatos tévhitek?

Ma már kevesebb, Angliában ötven évvel ezelőtt még nem engedték házasodni az epilepsziásokat. De ma is vannak olyan afrikai törzsek, ahol fertőzőnek gondolják az epilepsziát, és ha például egy epilepsziás a tűzbe esik, nem merik kimenteni. Manapság az a legnagyobb baj itthon, hogy nem választják el egymástól az epilepsziások két csoportját: azokat, akik rohamoznak, és azokat, akik már nem, mert a gyógyszeres kezelés már tartósan rohammentesítette őket. Utóbbiak például vezethetnek autót, a legtöbb foglalkozásra alkalmasak, nőként természetes úton szülhetnek és szoptathatnak, biztonsággal élhetik az életüket. Ezt a különbséget sokan nem veszik figyelembe bizonyos döntési helyzetekben, például ma Magyarországon túl sok császármetszést végeznek epilepsziás nőkön, több mint ötven százalékban, holott a nemzetközi statisztikák húsz százaléknál nagyobb mértékben ezt nem indokolják. 

A tévében a filmek, sorozatok előtt gyakran fel szokták tüntetni a villódzó fényekre vonatkozó figyelmeztetést. Ennek van alapja?

Van, de öt százalék alatt van fényérzékeny epilepszia. Ennek az eredete az, hogy a kilencvenes években kitört egy „járvány” és

egy nap alatt hatszáz gyerek kapott rohamot Japánban, akik mind ugyanazt a rajzfilmet nézték.

Ezt az egyszeri reflexrohamot a rajzfilmben alkalmazott fényeffektusokból kifolyólag kialakult fotoszenzitivitás okozta, de nem váltott ki egyiküknél sem epilepsziát, vagyis visszatérő rohamokat. A televízió, ha rendesen működik, akkor nem okoz ártalmat, csak a „futó” képernyő lehet veszélyes, ha elromlik a készülék.

Mennyire tájékozott ma a magyar társadalom a betegséggel kapcsolatban?

Korábban voltak egészségügyi felvilágosító előadások, viszont jelenleg nagyon alacsony a népesség epilepsziával kapcsolatos tudása. A kilencvenes években, 2000 után és most is csináltunk egy felmérést a Závecz Kutatóintézettel, olyan kérdések voltak benne, minthogy: „Szívesen látná-e, ha gyermeke epilepsziás gyermekkel barátkozna?” vagy „Örökbe fogadna-e epilepsziás gyermeket?”. Az első két eredmény között látható volt a javulás, a kevesebb előítélet és az is kiderült – nem meglepetés – , hogy a tanult emberek rendelkeztek kevesebb előítélettel. Azonban most az eredmények ismét romlottak a jelen felmérésben. Külön probléma a betegszervezetek helyzete. Sok krónikus betegségnek van itthon és külföldön is képviselete, de

az epilepsziás betegek nem igazán tudják megszervezni magukat,

mert általában csak a súlyosabb betegek csatlakoznak hozzájuk, akiknek igen alacsony az önérdeket érvényesítő képességük. Magyarország pedig sajnos nem szolidáris ország, az epilepsziát jobban viselő emberek nem foglalkoznak az érdekérvényesítéssel, nem akarnak közösséget vállalni sorstársaikkal.

Mit tehetünk, ha rohamot kap valaki a közelünkben?

Oldalfekvésbe kell tenni, és vigyázni, hogy ne lopják el az iratait, ne üsse be magát a járda szélébe, ne kerüljön méltatlan helyzetbe, illetve ne fulladjon meg, ha netán véletlenül pont egy pocsolyába zuhanna. Ellenőrizzük, hogy lélegzik-e. Viszont a szájába nyúlni tilos, ugyanis görcsbe rándul az álla is. Nem biztos, hogy mentőt kell hívni hozzá, főleg akkor nem, ha tudottan epilepsziás rohamozó. Egyéb esetben is csak akkor, ha nem akar vége szakadni a rohamnak. Várjuk meg, amíg magához tér, és magyarázzuk el neki, mi történt, továbbá figyelmeztessük, hogy keresse fel a kezelőorvosát.