„Az, aki nem bírja a pirospaprikát, harcolni sem tud!” – Miért rajongunk a fűszeres ételekért?

Egy korábbi írásunkban már górcső alá vettük, mit is szeretünk annyira a csípős ételekben, miért űzünk sportot az erőspaprikák tüzességének fokozásából, és milyen hatással van mindez egészségünkre. De nemcsak a csípős ízek keríthetnek hatalmukba, hanem minden más fűszer is.

Az ételekben felhasznált fűszerek és aromás összetevők régóta a legkeresettebb ízek közé tartoznak az emberiség történelmében. Sok közülük értékesebb volt a maga korában, mint egy mai gyémánt vagy arany – képesek voltak háborúkat és konfliktusokat szítani, béküléseket és egyesüléseket hozni. Az evolúciót kutató szakemberek szerint

a fűszerek utáni sóvárgás puszta túlélési technika: a bennük rejlő antimikrobális elemek a túlélést, betegségek leküzdését és megelőzését biztosították,

ezért a régmúlt emberei ösztönösen vágytak utánuk. A fokhagyma, a hagyma, a szegfűbors és az oregano mindent elpusztító baktériumölő fűszerekként váltak ismertté, őket a kakukkfű, a fahéj, a tárkony és a kömény követte. Nem véletlen tehát, hogy ma is ezek a világ legkeresettebb és legtöbbet fogyasztott fűszernövényei.

Fotó: 123RF 

De ha azt hisszük, mindez ennyire egyszerű, akkor tévedünk. Számos más oka is lehet a fűszeres ételek előnyben részesítésének.

Vegyük Japán példáját, ahol a fűszeres ételek fogyasztása erősen összefügg a nemi identitással.

Ebben a kultúrában az édes ételek fogyasztását a nők és gyermekek szokásának tartották, a férfiaktól pedig azt várták el, hogy az alkoholt és a fűszeres ételek fogyasztását részesítsék előnyben. Így a gasztronómia két élesen elhatárolt részre oszlott: az erős ízek a férfiaknak, a lágy, édes tónusok a nőknek és gyermekeknek maradtak. 

De nemcsak a nemi, hanem a nemzeti identitás is hatással van az ételekkel fennálló kapcsolatainkra. A kommunista Kínában például a hazaszeretet kifejezését képezte a csípős ételek szeretete. „A szecsuániak nem félnek a csípős chilitől” – szól a közismert mondás.

Fotó: 123RF  

A Kínában őshonos szecsuáni bors mellett hamar feltűnt az Amerikából behurcolt chili, ami kezdetben nem örvendett túl nagy népszerűségnek, idővel mégis a „forradalmi férfiak és szenvedélyes nők” szimbólumává vált. Számos hazafias felkiáltás nőtte ki magát a tüzes ízek szeretetéből, Kína több tartományában is úgy vélték, hogy az igazi forradalmárok étele a pirospaprika:

az, aki nem bírja a pirospaprikát, harcolni sem tud.

De Mexikóban is többet jelent önmagánál a fűszer. „Somos fuertes porque comemos puro chile” – tartja egy oaxacai őslakos mondás. Erősek vagyunk, hiszen nem eszünk mást, csak borsot (vagy paprikát – fordításonként változó). Mi ez, ha nem egy erős szelete a mexikói őslakos identitásnak? Egyértelműen kirajzolódik: a fűszeres ételek fogyasztása és bizonyos személyiségjegyek, mint például a bátorság vagy az izgalom közötti kapcsolat lehetővé teszi az emberek számára, hogy megkülönböztessék magukat más csoportoktól, akár még az azonos országban élőktől is.

Fotó: 123RF  

Az étkezéssel kapcsolatos döntéseinket sokkal több tényező határozza meg, mint pusztán biológiai vagy pszichológiai szükségleteink: társadalmainkat és azok értékeit is tükrözik. És közel sem állandóak. Az éppen aktuális gasztro-divat, a reklámok és hirdetések kereszttüze egyre gyorsabban vezet újabb és újabb fűszerek felemelkedéséhez (majd gyors feledéséhez). Ennek legjobb példája az ausztrál Vegemite esete, ami szinte a semmiből lett a nemzeti identitás szerves része, vagy egy még extrémebb példa: a tengerimalacok egyre divatosabb fogyasztása, ami kezdetben egy Andokban élő őslakos közösség sajátja volt, majd szép lassan a környező városi lakosság felfuttatott divathulláma lett.

A kérdést tehát szinte lehetetlen megválaszolni, mert hiába van nekünk egy Erős Pistánk, nem minden magyar szereti az erőset, és hiába kapták fel a filmek a zöld tűzzel égő wasabit, nem lett mindannyiunk kedvence. A biológiai szükségleteinken, természetes ösztöneinken felülemelkedve választásainkban egyre nagyobb szerephez jut mindaz, amit külső környezetünkből fogadunk be: szüleink ízlése, a gyermekkorunk során megismert ízek és a hozzájuk köthető emlékeink, a televízióban, interneten és más felületeken nap mint nap elénk tett aktualitások, továbbá a közösség gasztronómiája is, amiben élünk…

Fotó: 123RF  

Egy biztos: a fűszerek világa nagymértékben eltávolodott a kezdeti biológiai összefonódástól.

Már nem a szükségleteinknek megfelelően alkalmazzuk őket, ráadásul keveset is tudunk a hatásukról.

Borsozunk, de nem tudjuk, miért jó ez. Köménnyel szórunk, de segít-e ez az emésztőrendszerünknek? Veszendőben az egészségügyi vonatkozás, és hódít a puszta élvezeti érték. Nagy kár érte.

Nyitókép: 123RF