Válás után mikor engedjük be a család életébe a csábító harmadikat? Sohanapján?

Húszéves voltam, amikor összeházasodtunk, Péter huszonöt. Pont ideális a korkülönbség, gondoltam akkor, pont annyival idősebb, hogy én egy kicsit mindig fiatalabbnak érezhessem magam majd nála. Már akkor láttam, hogy a nők hamarabb öregszenek, jól jön majd az a kis előny. 

Három gyerekünk van, a legidősebb fiú, most 18 éves, érettségi előtt áll, a másik kettő lány, 14 és 12 évesek. Kamaszok a javából. Én most vagyok 45. Két éve hagyott el a férjem... Vagy nem is tudom, ilyenkor hogy kell mondani, amikor visszafelé fogalmazzuk ezt meg. Elment a férjem, aki ugye, most már nem a férjem.

De nem csak engem hagyott el: az otthonunkat,  a gyerekeinket is. Érzelgős leszek, jó? Néha megengedem magamnak: eldobta a jövőről szőtt álmainkat, a közös jövőnket is.

Általános kis történet, szinte szánalmas. Új kolleganő jött, néhány évvel fiatalabb csak nálunk, szóval nem az a ropogós kis pipi. De új nő.

Új illat, új nevetés.

Új, friss érdeklődés Péter felé, aki szerintem azonnal beleszeretett.

Lehet, könnyebben vettem volna az akadályokat, ha elmondja, mi történik közöttük, ha elmondja, mi zajlik benne. Azt, hogy nem elégedett az életével, nem boldog egy ideje. Idegesítem, idegesítik a gyerekek, túl nagy a nyomás a munkahelyen és itthon se tud leereszteni. Esélyt adhatott volna a családnak a változásra, új ritmus kialakítására: kettőnknek.

De nem ez történt. Szerelmesek lettek, találkozgattak a hátam mögött vagy fél évig, és aztán az a nő úgy döntött, hogy választás elé állítja a férjemet. Ő vagy én. Igazából becsülhetném is ezért, hogy nem akart hosszasan asszisztálni az én becsapásomhoz. Legalább ebben egyenes akart lenni. Becsülhetném, hogy tiszta lapot akart, akár azon az áron is: borul egy család. Mert borult. Péter őt választotta. 

Két éve ennek, nagyon nehezen heverem ki, és persze a gyerekek velem maradtak. A kiskamasz lányok, meg a nagyfiam, aki akkor a kamaszkor kellős közepén tombolt. Mennyire elbizonytalanodtak a gyerekek akkor, te jó ég! Ha más mondja, el se hiszem, milyen egyértelműen megtörhet egy gyerek a szülők válása közben. A mieinket is meggyötörte a helyzet, egy ideig hallani se akartak az apjukról, aki – ez azért a javára szóljon – soha nem vonult ki teljesen az életükből. Persze, nem ide jött, inkább elvitte őket. Programokat szervezett, az új párját is bemutatta egy idő után, néha ott is alszanak náluk, gyerektartást is fizet. Lassan a gyerekek is megbékéltek, én se lázítottam őket az apjuk ellen. Miért tettem volna? Az rajtam nem segít.

De most új helyzet állt elő, mert a volt párom

meghívott minket a születésnapjára.

Nemcsak a gyerekeket, engem is. Az új, közös otthonukba, oda, ahol jelenleg a másik nővel él, éppen azzal, aki mellé tőlem indult egykor. 

Szépen kéri, menjek el, ismerjem meg azt a nőt, aki egy ideje hétvégente főz a gyerekeimre, meg jelmezt varrt SOS a legkisebbnek farsangra, amikor kiderült, hogy nekem el kell utaznom. Szerinte jó ember, ha megismerném, könnyebb lenne mindannyiunknak, különösen a gyerekeknek, akik közben megkedvelték azt a nőt. Kicsit azért jófej – mondják, és ennél jobb véleményt nem mernek alkotni róla előttem, lehet, látják, ez is sok nekem.

Én meg nem tudom, mit tegyek, elég nagy a harag bennem és nem tudom, ha együtt látnám őket, a kialakult új családi formációt, hogy ők ketten meg a közös gyerekeink együtt, egy térben vannak…. nem tudom, mit éreznék, mit tennék.

A gyerekek természetesen örülnének, ha egy helyre tudnák rendezni a családot, ha legalább a nagyobb ünnepeken együtt lennénk újra. De hát többé semmi se lesz olyan, mint volt, igaz?

Annyira fáj a szívem, le se tudom írni, mennyire. Szabad sót szórni a sebre? A gyerekek kedvéért? El kell játszani, hogy 

most is egy család vagyunk mi öten, csak bővültünk egy hatodik taggal?

Vagy ettől kezdve én vagyok a kívülálló, én vagyok a hatodik?

Azt hiszem, ha a gyerekek nem akarnák ezt annyira, én sohanapján engedném be a családom életébe azt a nőt. Pedig tudomásul kell vennem, hogy már benn van, és ez ellen nem tehetek semmit.