Két év alatt háromszor láttam a fiút: az anyja nem engedi hozzánk, és még az én lányomat is magához láncolná. Olvasónk története következik.

Honnan lehet tudni, hogy ideje megismerni azt a másikat, akihez a férjünk, gyerekeink apja elköltözött? Olvasónk ezen a kérdésen töpreng jó ideje, és most megosztotta történetét, hátha tanulhat valakitől, hátha választ kaphat maga is.

Néhány félinformáció és a fantázia elképesztő dolgokat művelhet egy nő elméjében, erről írt nekünk Éva, aki ma már nevet azon, hogy honnan hová jutott 24 óra alatt – az ő története következik.

Úgy nőttem fel, hogy ha valami bajunk volt, elmentünk az orvoshoz, aki elmondta, mi a diagnózis, milyen gyógyszert szedjünk rá vagy mi a következő lépés. Ezért kialakult bennem a vakon bízás, amely azonban – ma már tudom, szerencsére – igencsak megbicsaklott bennem, amikor egy alkalommal a gyerekemet vittem vissza kontrollra. Néha harcolni kell, ha félvállról vesznek.

Történetem elmesélése nem segítségkérés, sokkal inkább annak belátása, hogy milyen nagy hibát követtem el. Minél többször, minél több embernek mesélem el, remélhetőleg annál többet tanulok belőle, és a jövőben nem követem el még egyszer. Vallomás és terápia egyben.

„Hogyan maradhatsz nőiesen elegáns minden szituációban?” – ez a hirdetés jött velem szembe többször is a közösségi médiában. Nem tudtam kiverni a fejemből, hogy aki ezt írja, tudja, mit beszél, tudja, milyen helyzetek léteznek valójában, úgy igazán egy életben? Például mikor miniszoknyában ülsz egy mentőautóban, beszélgetsz az agydaganatról, és érted, mit mondanak, de a válaszodat már senki nem veszi komolyan, mert kislánynak néznek. 

Meddig tartanak az újévi fogadalmak? Mire alkalmas és mire nem a sokunk által imádott naplóírás? Vajon kitartóbbak leszünk általa? Miért éppen január elsejével kezdődik egy új fejezet a naplónkban? Felszabadító válaszokat kerestem...