Van, aki ezt másként gondolja, és úgy véli, hogy a gyereknek joga van tisztán látni a válás körülményeit, a válás okát is ismernie kell. Sőt az a legjobb, ha a hibás fél személyét is felfedjük előtte. Mutassunk rá arra, aki miatt megromlott a kapcsolat. Mutassunk rá a bűnösre: állítsuk a gyerek, gyerekek ítélőszéke elé aput vagy anyut, mert hatalmasat bukott, de leginkább azért, mert sebeket, csalódást okozott. Nem egy ilyen válást láttam már – és egy esetben sem hiszem, hogy jól jártak el a szülők, hogy komfortos lett volna a gyerek számára az a szerep, amibe belehelyezték.
Kezdjük ott, hogy a válásig vezető út során egyáltalán nem biztos, hogy csak az egyik fél vétkezett. Túl szövevényes annak feltárása, mi is vezetett a kapcsolat végletes megromlásához. Az egyik fél így látja, a másik meg úgy. Nincs konszenzus (ebben sem), mert ha lenne, ha tiszta lenne a kép, akkor talán még a válás előtt megálljt lehetett volna parancsolni a romboló folyamatoknak.
Sokkal gyakoribb az a helyzet, hogy az a hibás, azt kiáltja ki a másik fél hibásnak a környezet meg a család előtt, aki látványosabban vétkezett. Vagy aki erkölcsileg pellengérre állítható, mert hűtlenné vált és a hűtlenségére fény derült. Azt pedig ilyenkor sokan elfelejtik, hogy a tett elkövetése nélkül is rogyadozott már a kapcsolódás és a hűtlenség sokkal inkább következménye volt, mint okozója a válásnak. Mégis, akit megcsaltak, akinek ezzel a rendkívül fájdalmas és megalázó helyzettel kell szembenéznie, olykor úgy mutogat a másik bűnére, mintha önmaga vétlen lenne. Mint akinek tényleg patyolat tiszta a lelkiismerete, és soha egyetlen szóval, tettel, soha semmivel nem okozott sérülést a kapcsolatnak. Vajon tiszta lelkiismerettel ezt tényleg kijelentheti bárki is? Mert ha a legkisebb kétely is felmerül, akkor máris okafogyottá válik a „tiszta helyzet” feltárása a gyerekek előtt.
De nézzük máshonnan a helyzetet: a gyerekeknek tényleg a legapróbb részletekbe menően tudniuk kell azt, hogy apu jobbra, anyu meg balra ment? Hogy melyik fél milyen módon, hányszor és hol csalta, alázta meg a másikat? Mikor szólt csúnyát, nézett gonoszan, vagy hagyta magát elcsábítani? Tényleg
minden rúzsfoltról, szobatitokról tudnia kell a gyereknek ahhoz, hogy elfogadja, a szülők közti kapcsolódásnak, a közös életnek vége?
Szerintem – és például Vekerdy Tamás és más szakemberek szerint is – túl nagy teher ez a gyerekeknek. Túl nagy törést okoz egyik vagy másik szülővel való kapcsolatában.
Ha valamelyik szülő úgy hiszi, azzal, hogy a másik minden bűnét feltárja a gyerek előtt, attól majd a gyerek mellé áll, vele marad, őt választja –, akkor nagyot téved. Mert lehet, hogy a gyerek (látszólag) mellé áll és vele fúj egy követ. Lehet, hogy hangosan és fújtatva és prüszkölve szembeszáll az apjával vagy az anyjával, vagy elutasítja annak minden közeledését. Lehet, hogy éktelen haragra gerjed és úgy érzi, a rossz cselekedettel őt is megsértette, elárulta a vétkes szülő. De az igazság az, hogy
egy gyerek csak látszólag tud objektív lenni.
Igazából mindkét szülőjét szereti, mindkét szülőjéhez tartozik. Érzelmei húzzák ide is meg oda is, a szíve majd meghasad, ha választania kell.
Szerintem ne hozzuk ilyen helyzetbe a gyerekeket. Ha minket bántanak, annak fájdalmával nekünk kell megbirkózni, nekünk kell a csalódást feldolgozni. Nekünk kell a tapasztalatok alapján a tanulságokat levonni. A gyereknek a két szülő közt zajló háborúhoz nem lehet köze. Szerintem nagyobb vétket követ el az, aki beáldozza egy gyerek bármely szülője iránt érzett tiszta szeretetét, mint az, aki látványos hibát vétett a párkapcsolatban.
Ráadásul bármennyire is sikeres a hadjárat a vétkező fél ellen, hiába fordul a gyerek az apja vagy anyja ellen egy időre, ez az érzés jellemzően nem tart örökké. Az idő majd meghozza az utód számára azokat a tapasztalatokat, ami alapján felmenti majd a szüleit. De ezek olyan fájdalmas tapasztalatok lehetnek, amelyek megszerzését senki se kívánja a saját gyerekének.
Ajánljuk még: