Boldogságon innen, látszatházasságon túl – Ilyen a válás férfiszemmel

SZPSZ

Boldogságon innen, látszatházasságon túl – Ilyen a válás férfiszemmel

A kulcs csak sokadig próbálkozásra fordult el a fagyott zárban. Hazajöttem. Ide, a nyári lakba, a tél közepén. A hideg csontig hatol a házban, a besurranó szél a bútortakaró fóliákat zörgeti. Nincs víz, le van eresztve a rendszer télire, nincs tűzifa, a kályhát is kivittük nyáron, ne foglalja a helyet. Itt vagyok harmincegy évesen a szüleim kisházában, számlámon és zsebemben összesen ötezer forinttal. Ezek az újrakezdés első percei.

Úgy gondolom, hogy nagyon ritka az olyan párkapcsolati válság – ha van egyáltalán –, ahol minden előzmény nélkül egyszer csak beüt a baj. Az már gyakoribb lehet, hogy nem vesszük észre, vagy nem akarjuk beismerni magunkat, hogy valami nincs rendben.

Könnyebb olyasmikkel nyugtatni magunkat, hogy minden kapcsolatban vannak hullámvölgyek, hogy senkinek sem könnyebb, stb. Aztán egyszer csak történik valami. Mert az élet valahogy így működik. Nem enged megragadni túl sokáig egy-egy hazugságban. Figyelmeztet, kit-kit a számára legfájóbb módon. A kérdés az, hogy mennyi időt töltünk el innentől kezdve az illúzióinak és a félelmeinek a fogságában.

Egy férfi akkor válik felnőtté, amikor felelősséget vállal magáért és családjáért.

Igen, a feleségéért és a gyerekeiért is. Ettől olyan pokolian nehéz egy olyan kapcsolatban, amit már képtelen a két fél pozitív irányba változtatni. Innentől ugyanis a felelősség már nem azt jelenti, hogy bármi áron benne maradunk egy olyan helyzetben, ami lelkileg, és előbb-utóbb testileg is megnyomorít mindenkit, a gyerekeket is beleértve.

A látszatházasságok nem a felelősségvállalásról szólnak, hanem épp az ellenkezőjéről.

Valamiért társadalmilag mégis mind a mai napig elfogadottabbak, mint az, ha egy férfi úgy dönt, hogy nem csinálja tovább.

Amennyire nehéz meghozni a döntést, annyira nagy feladat szembenézni a következményekkel, különösen, ha gyermekei is vannak az embernek. Míg a „szemétláda” férfi skatulyát nem különösebben nehéz elviselni, ha az ember tudja, hogy mindent megpróbált, mégsem talált jobb megoldást, azonban a legtöbb esetben az apák azok, akik válás után csak rendkívüli erőfeszítések árán maradhatnak részei a gyerekek életének. És szerintem ez szinte csak az anyán múlik: ha ő nem ismeri fel ennek fontosságát, vagy szándékosan ellene tesz, akkor erőlködhet egy férfi, ahogy csak akar, a törvényileg előírt minimumtól többet nem fog kapni a gyermekeiből.

A különválás persze anyagilag is meg kell, hogy történjen, ami általában mindkét felet megvisel, mivel egyáltalán nem biztos, hogy ami együtt valahogy csak-csak működött, az gazdasági szempontból is két életképes lehetőségre oszlik. Sőt, többnyire nem.

Itt is csak az emberség lehet az, amire alapozva a legkisebb rossz megoldás születhet meg.

Csakhogy ehhez is két ember kell, ami sok esetben ebben a helyzetben nincs meg, ezért ilyenkor az ügyvédek, mentorok, coach-ok igyekeznek valamit kialkudni a felek között.

Miről szól a válás egy férfi nézőpontjából? Úgy vélem, ez az életben az egyik legradikálisabb lecke a felelősségvállalásból, emberségből, tisztességből és elengedésből. Ezeket kell mindenek előtt a legkitartóbb módon követnünk, ha a saját életünkben előrébb szeretnénk jutni és a gyermekeinknek valamiféle példát szeretnénk mutatni, túl egy tévútra ment házasságon is.

Milyenek voltak az első napok? Nyersek, akár a természet. Bevittem a kályhát, fát vágtam, vizet hordtam, fazekakban melegítettem a tűzön, tojást sütöttem.

Visszatértem az alapokhoz, ahol az ember azért él, hogy életben maradjon, hatalmas erőfeszítések árán. Aztán ahogyan a fehér havat sepertem, úgy kezdett lassan az előttem álló út vonalai is kirajzolódni. Az út, amely a jelen boldogságához vezetett.