Család

Testvért az örökségnél ismerjük meg igazán – de ilyen hozzáállással mit adunk tovább mi magunk?

Házastársat váláskor, barátot bajban, testvért örökségnél ismerjük meg igazán. Ennek a bölcsességnek az igazságára láttam rá egy testvérpáron keresztül.

Negyven felett járnak mindketten, két nő, ebben az időszakban éppen tele haraggal egymás felé. Sose voltak igazán jó, egymást támogató, elfogadó testvérek, de édesanyjuk halála még jobban egymásnak ugrasztotta őket. Már az édesapjuk távozása után is voltak jelei annak, hogy nem lesz egyszerű az osztozkodás. A nagyobbik lány ugyanis, aki albérletben él, azt szerette volna, hogy adják el a családi házat, és az apai részen osztozzanak meg. Persze úgy, hogy nagyobb részt kapjon ő, hiszen az édesanyjukat majd egészen biztosan ő fogja ápolni. Akkor az édesanya csapott az asztalra, aki még nagyon is fürge volt, tele élettel, és esze ágába se volt kiköltözni abból a házból, ahol felnevelte a gyerekeit. Ő köszönte szépen, de inkább maradt ott, ahol boldog volt sokáig a párjával, meg utána is. Nem akart kiszakadni megszokott környezetéből, a barátnői mellől, akikkel naponta ápolták a jó viszonyt.

A lány akkor meghátrált, de amilyen nagy rendező az élet, fél éve az anyuka ágynak esett, és két-három hónapot ápolni kellett halála előtt. Az idősebb lány ápolta, ahogyan egykor mondta is, és erre alapozva állt elő újra azzal a gondolattal, hogy neki nagyobb rész jár az örökségből. A húga persze vitatja ezt, hiszen ő maga is sokat volt az anyukájuk mellett. Nem csak betegségekor, de előtte is, mert – valóban – ő ment gyakrabban az évek során. Most ott tartanak, hogy perre mennek az örökségért.

Mindkettő nekem (is) panaszkodott. Persze nem csak nekem, ezzel az esettel van most tele a település, ahol élnek. Mindegyik a maga igazát fújja, két részre szakadt az a falu. Én nem tudom, kinek van igaza, se igazságom, se véleményem nincs. Csak gondolataim és érzéseim.

Elképzelem magam előtt ezt a kis családot olyannak, amilyen volt, amikor ők még gyerekek voltak és osztozniuk kellett egy csokin, vagy azon, hogy egy-egy vonzóbb játékkal melyikük játszhat többet. Elképzelem, hogy karácsonykor irigyen lesték a másik ajándékát, vajon egy hangyabokányival nagyobbat, jobbat, szebbet, értékesebbet kapott-e a másik. Elképzelem őket, amikor kamaszok lettek és ment a marakodás, ki kapott szebb ruhát, meg hogy nem adják kölcsön egymásnak azt a darabot, amit a másik annyira akar. Elképzelem őket párválasztáskor, vajon akkor milyen gondolatokkal osztoztak a másik örömében. Tudtak együtt örülni a másikkal vagy belül marta egyiket-másikat a harag, hogy a vőlegény magasabb, több a pénze, jobb családból érkezett? Elképzelem őket aztán az otthonaikban: egyiknél szebb a bútor, de bérelt lakásban élnek, a másiknál nagyobb az autó, de goromba a férj. Mert az élet nem ugyanazt adja, ahogyan nem is ugyanott vesz el, mégis igazságos. Elképzelem őket egyéni küzdelmeik során, ahogy vívják a harcaikat, ahogy boldogulni akarnak, ahogy sikerek, de kudarcok is érik őket, mert a sors bizony oda-odacsap mindenki hátára. 

Aztán elképzelek egy olyan életet, amilyen lehetett volna, ha ők úgy akarják. Amiben ez a két lány nem bántja, hanem óvja, támogatja egymást.  Megosztoznak csokin, játékon, szép ruhán. Őszinte könnyekkel a szemükben vannak jelen a másik esküvőjén és örülnek a másik boldogságának, de fáj az elválás. Látom őket magam előtt együtt, ahogy állnak édesanyjuk ágyánál, ahogy egymást bátorítják és egyik meg a másik oldalról fogják anyjuk kezét. Hogy marakodás, viszály nélkül vannak jelen minden fontos pillanatban, meg a hétköznapokon is.

Elképzelem őket úgy, ahogy élni lehetne szépen, egy pusztító harag nélküli létezésben. Úgy, ahogy azt a szüleik álmodták nekik. Ahol a kicsivel több, kicsivel kevesebb vagyon nem számít annyira, mint az, amit egy testvér nyújtani képes egy életen át: támogatást és a gyerekkor emlékeit, hogy hetvenévesen is lehessen együtt nevetni, milyen jó is volt akkor. A gyerekkorra, az édesanyánkra, édesapánkra nem lehet senki mással úgy emlékezni, mint a testvérünkkel. 

Kár, hogy nem vált valóra az az álom.

Vajon mi kellett volna ehhez? Úgy érzem, szülői jelenlét. Olyan támogató családi közeg, ahol ezek a lányok megtanulnak jó testvérnek lenni, ahol segítséget kapnak ahhoz, hogy boldoguljanak egymással. Hogy megszeressék egymást a hibák ellenére is, és ez a szeretet erősebb legyen bennük minden anyagiasságnál. Azt hiszem, ha együtt tudunk élni azzal, hogy pénzért összeveszünk a legértékesebb kinccsel, amit a szüleinktől kaptunk, a testvérünkkel, akkor a problémák nem újkeletűek. Lehettek annak jelei, amiket a szülők vagy nem akartak, vagy nem tudtak kezelni, és ez a két lány talán sosem kapott segítséget ahhoz, hogy megtalálják egymással a hangot. Most már pereskednek, leírják a másikat, hogy ilyen és olyan, nem engednek a huszonegyből. A másik legrosszabb oldalával azonosítják az egész embert, talán nem látják testvérük értékeit sem. Egyetlen szemszögből képesek csak a másikra nézni, és a frontvonalak egyre jobban megszilárdulnak.

Egy olyan helyzetből, amiben a pénz áll két testvér közé, az látszik, hogy nincsenek a helyükön a hangsúlyok, nem tanultak meg ezek a nők valami nagyon fontosat a családról, az életről. És meg merem kockáztatni, hogy ez nem is a saját hibájuk. De felelősségük sok van, mert vajon mi lesz így az ő családjukban, a következő generációban, az ő gyerekeik között? Vajon ők ki tudnak lépni a nehéz, túl nehéz örökség elől? 

Ajánljuk még:

Japán módszerrel lassulok, és működik! – Wabi sabi a mindennapokban

A lassítás igénye, a mindfulness és a meditáció hosszú ideje újra és újra megjelennek az életemben. Rendszeresen eljutok arra a pontra, hogy érzem, megint túlságosan sok mindenre mondok igent, túl nagy fordulatszámon pörgök, vissza kell vegyek a tempóból. Ebben segít nekem a wabi sabi.

 

Már követem az oldalt

X