Akkor a legfájóbb az eltávolodás, ha közel a család – miért nem nyitunk ajtót az idősekre?

Adtuk-vettük a kilincset egymás kezéből, s úgy mentünk be a házba, mint akik ott is otthon vannak. Nem hazajártunk, hanem együtt éltünk és ennél csodásabb ajándékot az élettől elképzelni se tudok ma se, ha Dédóra gondolok.

Tudom, tudom, mondják sokan, lakjon az anyós olyan távol, hogy papucsba ne tudjon csak úgy átszaladni a fiatalokhoz. De ha Dédó papucsba vagy mamuszba bújtatott lépéseit hallottam, bennem öröm ébredt, nem elutasítás vagy feszültség.

Nem az anyósom volt ugyan, egy generációval feljebb állt, de az unokamenyeként emlegetett és azért tudjuk, az anyós-meny viszony igen kényes kérdés, teljesen mindegy, hány évesek a szereplői. Van generációs szakadék (is), meg mindenféle terület, ahol egymásnak lehet feszülni, de nálunk ilyen nem igen akadt.

Szeretettel temettük be közösen a mások által ásott lövészárkokat.

Egyszóval oda vissza nyitva volt a ház a másik előtt.

De nem mindenkire nyitják rá a gyerekek az ajtót, az unokák meg még ritkábban, és ezzel én sehogy se tudok megbékélni. Kiváltkép akkor ébred bennem ellenérzés, ha a leszármazottak ugyan nem papucsjárásra, de csak egy kőhajításnyira laknak, és lenne mód a látogatásra. Csak éppen máshol van a fókusz. Mondjuk a társ családjánál, de ott teljesen.

A magára maradt öreg ember meg vár. Egész nap arra vár, hogy a fiatalok rányissák az ajtót. Ha van telefon, akkor hív meg üzen. Aztán ezt megteszi ötszázszor egy hónapban. És akkor azt mondják, minden apróságért csörög. Ne tegye.

Van nekik elég dolguk a mama meg a papa nélkül is. Majd úgyis mennek, ha lesz ráérős idejük. De most nincs.

A mama vagy a papa megérthetné ezt. Ő is volt fiatal, tudhatná mennyifelé kell szaladni. A gyerekek meg a munka meg a háztartás, és a minden más. Van nekik is életük, ezt meg kell értenie annak, aki már megöregedett és nem tud úgy mozdulni, mint régen. Nézzen tévét. Ha kell, a netet is bekötik.

És a mama meg a papa, meg az összes öreg, aki így járt, csak vár. Annyira fáj a szív azért, hogy majd meghasad, de nem szól, nem panaszkodik, hogy is merne, hiszen az csak olaj az a tűzre. Majd jönnek, ha tudnak.

Nem mer kérni, se szólni. Lassan beletörődik, hogy a szomszédnál naponta ott nyüzsögnek a fiatalok, tele van az a ház élettel, pedig a szomszéd se adott többet, vagy jobbat, mint ő. Nem is szeretett jobban, sőt.

Elmélázik ezen naphosszat, miért van az úgy, hogy szerető édesanyák meg édesapák is egyedül maradnak végül, pedig nem vitte messze az élet a gyerekeket.

De valahogy az a csekélyke földrajzi távolság akkora árok, hogy nincs ember, aki azt átugorja.

Pedig adott és tett eleget, többet is, mint amennyit megengedhetett magának. Mindig csak a gyerekek. Az ő igényük volt fontos, miattuk élt és dolgozott, miattuk volt tele a keze a munkával. De most, hogy kiesik már belőle, nem úgy hajlik, nem úgy emel, nincs már erő abban a valaha erős és ruganyos testben, akkor már nem kell.

Meg azért se kell, mert így öregen lehet, kevesebbet ad. Kevesebbet, mint más, vagy kevesebbet annál, mint amennyit valaha önmagából kihasított. Vagy odaadott már mindent, amije csak volt, mert el is kérték az örökséget előre. Értse meg a mama meg a papa, hogy most fiatalok, most kell a juss, a pénz, később már nem akkora a szükség.

Odaadta, amit lehetett, csak a csöpp ház maradt, a fél telekkel, a másik fele elment, mert kérték.

Azt hitte, odaépítenek majd az unokák, úgy örült. Aztán dehogy.

Idegenek motoznak a gyümölcsfák alatt. Már, ami megmaradt, mert a legtöbbjét kivágták, pedig azokat még akkor ültették, amikor kicsik voltak a gyerekek és Istenem, mennyire várták, hogy a diófa beérjen. Hiszen diófát az unokáinak ültet az ember, nem?

Mennyit tervezgettek egykor, milyen szép öregkort reméltek. Együtt a gyerekekkel, fő a vasárnapi húsleves, sorjáznak az unokák, száll a gyereknevetés a gyümölcsfák között. Tele lesz a kert szeretettel, apró markok szedik a cseresznyét, maszatos gyerekkezek matatnak a konyhában. Csenik a piskótát, pedig a krém még meleg.

Ezt tervezték.

De csak a csend matat a konyhában. Hiába lenne kinek sütni, inkább beül a család a cukrászdába és hiszik, ez így a mamával meg a papával kíméletes. Ne sürögjenek-forogjanak olyan öregen a konyhában. De őt nem viszik, és neki sem visznek semmit. Valahogy nem fordul abba az irányba a kocsi kereke, a kicsik is unatkoznak ott, alig van téma, gyenge a net (ha van), és túl kicsi, szűk, sötét, meleg vagy éppen hideg az a konyha. Nem komfortos. Hát nem nyomják le a kilincset, csak ritkán. Vagy soha.

És erre nincs mentség, csak magyarázat. És szerintem gyalázat.