Egy kendőben az élet, avagy karácsonykor a hiány tépte seb is jobban sajog

Család

Egy kendőben az élet, avagy karácsonykor a hiány tépte seb is jobban sajog

Az öreg, vastag kendőknek párja nincs – takarózni abba kincs. Gyerekkorom óta imádom a vállkendőket, bár nekem nem volt, csodálattal adóztam mindazoknak, akiknek meg igen. Akiknek az anyukája, nagymamája horgolt egyet, és ő hordhatta boldogan. Repkedhettek benne, mint pillangó a fényben. Nekem a vállkendő a valahova tartozás szép, színes szimbóluma volt gyerekként, és amikor saját családom lett, akkor is az maradt. 

Ahogy mondtam, szép színes szimbólum volt számomra a kendő, ami sokkal többet jelentett egy ruhadarabnál. Azt mutatta, valakinek családja, boldogsága van. Miután megházasodtam, átalakult bennem a kép: a kendő már fekete színű, rojtos, vastag, Dédószagú ruhadarab volt lelki szemeim előtt. Ez a darab sokszor melegítette őt, de legalább annyiszor az én gyerekeimet. Dédó ugyanis nem nagyon hordott kabátot. Odahaza a kertben, vagy ha hozzánk átbaktatott minek vette volna fel, a kisutcában végképp nem kabátozott. A hideg ellen ott volt a kendő. A berliner, amit ő csak beringernek mondott, és nem volt szívem kijavítani soha. Különben is, kit érdekel a pontos hangzás akkor, amikor a legnagyobb havazásban is átcsoszogott, hogy ölbe kapja valamelyik gyereket. Vagy akkor, amikor a vastag kendőbe bugyolálva, ölelve vitte át magához a legkisebbet.

Olyankor, amikor a kendő mélyére került valamelyik gyerek, az orruk hegye se látszott ki a ráncok közül. Ott lapultak, csak a szemük csillogott boldogan és tűrték a szoros ölelését, meg a kendő rojtjainak csiklandozását örömmel, mert tudták, a kendős utazás után a szomszédban határtalan a szabadság, és sokkal több forró kakaó vár rájuk, mint amennyit én odahaza engednék.

Havat is lapátolt Dédó, abban a téltűrő kendőben, meg azt terítette a hátára, ha kiszaladt a fagyban még kis zöldet csípni, vagy magot szórni a tyúkok elé. Abban futott át jóízű pletykára a barátnőjéhez, aki az utca végén lakott, abban loholt ki, ha csengetett a postás, meg azt kapta magára, ha kis lábaskában, óvatosan lépegetve – ki ne lötyögjön – hozta a frissen főzött levest nekünk. Legtöbbször a csipetkéset, mert az volt a kedvenc, mindegy, hogy bab, borsó vagy lencse volt a csipetke mellett. Azt terítette fájós hátára, amikor kukorica csutát hozott kosárban, meg gyújtóst hasogatott az öreg tőkénél, meg akkor is, amikor kihordta nálam is a hamut a kályhából. Amikor begyújtott kora reggel titokban, hogy mi már melegre ébredjünk, ne hidegben szaladjunk arcot meg fogat mosni. Hanem olyan melegben, ami akkor válik igazán értékessé, amikor már lehanyatlik az a kéz, ami azt a tüzet gyújtotta.

Az a nagy, vastag kendő azonban nemcsak ruhadarab volt, de takaró is. Tudom, hogy édes álmuk volt azalatt a kendő alatt a kicsiknek. Tudom, mert én is ébredtem úgy néhányszor, hogy Dédó a gyerekekkel együtt engem is betakart. Annál vastagabb, puhább és melegebb takaróm sose volt, máig siratom, hogy amikor Dédó elment, a berliner kendő is elveszett.

Nem ment azonban ki teljesen a divatból az a kendő, éppen a minap bukkantam egy hirdetésre, egy online használtcikk-piacon árulnak olyat is. Azt írják, hogy „vastag, fekete és van barna is. Mind 170-200 cm között mozog. És mind nehéz darabok.”

Elhiszem, hogy nehéz. Ahogy szaladnak az évek, úgy érzem a súlyát annak a valaha velünk élt kendőnek egyre inkább.

Így érzem a hiányát is annak, aki azt hordta, viselte éveken át. Aki azt megosztotta velünk.

Aki abba bugyolálta a kicsiket, aki azzal takarta be az egész családot, meg ne fázzunk. Bajunk ne essen.

Nem tudom, hova lett az a kendő. De ha meglelném, magam is viselném. De leginkább használnám. Takaróznék vele kakaót kortyolós téli estéken. Meg takargatnám vele azokat, akik fáznak, akiknek a leginkább szükségük van gondoskodó kézre, telet távol tartó ölelésre, és egy sokat megélt, leves-, meg palacsinta- meg hószagú kendőre.

Ajánljuk még:

„A jövő munkaerőpiacán a képzelet lesz az egyik legfontosabb valuta” – interjú Bajzáth Mária mesekutatóval

Világszerte alapvetően ugyanazokat a történeteket mesélték és mesélik ma is mindenhol, hiszen az emberek ugyanazokkal az élethelyzetekkel küzdenek, bárhol is legyenek, bármely korban. A hallgatói igények tökéletesre csiszolták a meséket az évezredek alatt, valóban a lelkünkhöz szólnak. Viszont sok mese nem gyerekeknek való! Bajzáth Mária mesepedagógussal beszélgettünk, akinek a Népmesekincstár című könyvsorozata igen nagy népszerűségnek örvend a gyerekek körében.

 

Már követem az oldalt

X