Ha rossz a minta: amikor egy anyának segítségre van szüksége

Család

Ha rossz a minta: amikor egy anyának segítségre van szüksége

Az anyává válás folyamata nem mindenkinél zökkenőmentes. Nem csak azért, mert ez nem feltétlenül történik ösztönből, és nagyon sok tanulás, tapasztalat kell ahhoz, hogy viszonylag jó anyákká váljunk. Azért is, mert rengeteg olyan akadályozó tényező lehet, amit a saját gyerekkorunkból hoztunk magunkkal.

Rossz minták, kötődési zavar, a szülők érzelmi elhanyagolásának nyomai befolyásolhatják azt, amilyen anyaként mi debütálunk. Természetesen az anyák jelentős része megpróbálja a lehető legjobbat kihozni a dologból, a lehető legjobban, leghatékonyabban szeretni gyermekét. Ám az, ahogyan szeretünk és ahogyan bánunk a kicsivel, nem mindig jár kézen fogva egymással.

Zsófi például imádja a kisfiát, ezt naponta százszor el is mondja neki, de amikor a kétéves gyerek átölelné a két karjával a nyakát, akkor ő teljes testből lemerevedik, még hátra is hajol. Nem omlik bele a kicsi ölelésébe egyáltalán. Aztán le is rakja a földre, mint aki zavarba jött a váratlan ölelés, az érintés, az intimitás megélésének lehetőségétől.

Néha figyelem Zsófit anyaszerepében. Ahogy rángatva adja a ruhát a kicsire, pedig éppen semmi se indokolja azt a kapkodást, azt a rángatást, és én tudom, hogy az anyja, aki kisbaba kora óta nevelte egyedül Zsófit annak idején – folyton rohant. Az egyedül maradt, ezerfelé szakadó anya kapkodó mozdulatait ismétli Zsófi automatikusan anyaként, szülőként. Önkéntelen mintakövetéssel sürgeti, olykor tébolyító iramban kisfiát.

Aztán bocsánatot kér a gyerektől, aki nem ért az egészből semmit, de azt érzi, hogy az anyja folyton feszült, anya kapkod és csapkod, úgy húzza a lábára a cipőt, hogy majd eltöri bokában a gyerek lábát. Majd odacsapja a cipőt az előszoba padlójára, mert a fene egye meg, miért ezt vették meg, amikor ő mondta a gyerek apjának, hogy nem praktikus.
A dühét, elnyomottsága miatti érzéseit is a gyerekre irányítja. Mert igen, nemcsak szülői örökség nyomasztja Zsófit, de jelenlegi párkapcsolatában se találja a helyét. A férje, a gyerek apja követelőző és birtokló, és gyakran feszült a két szülő között is a viszony. Olykor csúnya szavak is elhangzanak. Olyan szavak, amiket a gyerek hall, szív magába, mint egy szivacs, és viszi a bölcsödébe, ahol álmélkodnak, miket nem mond az a csöpp gyerek.

Miket nem mond? Csak azt, amit az apja meg anyja is, akik lassan a válás szélre kerülnek, ha lesz annyi erő Zsófiban, hogy kimondja, vége. De mostanában nem lesz, mert fél az egyedülléttől, mert látta, az anyja is hogy beletört a magányba, és milyen rossza anya volt. Szót se ejtsünk róla. Hányszor megrángatta Zsófit, amikor elmentek neki otthonról…Néha Zsófit hibáztatta azért is, mert az apja lelépett, pedig az biztosan nem lehetett, mert Zsófi még kicsi volt nagyon, rajta biztos nem múlt semmi, de azért elhitte az anyjának, amikor az ezzel támadta és olyankor szégyellte magát és a lelkébe égett a bűntudat.

Néha izzik a tenyerem, úgy megütném – mondja Zsófi és azt állítja, a gyerek direkt „szemétkedik” vele. Például direkt firkálja tele a falat, pedig már ezerszer megmondta Zsófi, hogy azt nem szabad. Direkt önti ki a kakaót és direkt tartja rosszul a lábát is, amikor Zsófi a nem praktikus cipőbe szuszakolná. Miatta fogunk elválni – mondja Zsófi hangosan és a kisfia ezt hallja, bár nem tudja, mit jelentenek a szavak, azt nagyon is érzi, hogy az anyja haragszik rá valamiért. Ezért kicsire összehúzza magát és fél.

Az altatás is rémálom, mert a gyerek nem akkor alszik, amikor kellene, amikor Zsófi akarja. Hanem sosem. Csak keveset és azt is váratlanul. Persze, hogy rosszkor alszik el, nem lehet úgy napirendet kialakítani, betartatni.

A múlt alkalommal már a két karjával szorította le a gyereket az ágyra, hogy aludjon végre, de az csak fetrengett, hányta-vetette magát és visított. Másfél órás cirkusz után végül Zsófi a gyerekhez vágta a plüss elefántot és zokogva a mosdóba vonult. A gyerek meg üvöltött az anyja után, akit szeret, akinek minden idegszálával igényli a szeretetét. De Zsófi nem képes úgy közeledni, ahogyan arra a gyereknek szüksége van. Nem érzi a határokat, se a saját határait, se a gyerekét.

Hiába fejlődött az a kisfiú az ő méhében, idegen maradt. Most meg így, kívül, akarattal és igényekkel, daccal körbebástyázva: még inkább idegen.

Zsófinak segítségre van szüksége, de mondjátok meg nekem… Hány Zsófi van a közelünkben, aki nem kér segítséget soha, és ha szeretnénk segítséget nyújtani, el se fogadja azt?

Ajánljuk még:

„A jövő munkaerőpiacán a képzelet lesz az egyik legfontosabb valuta” – interjú Bajzáth Mária mesekutatóval

Világszerte alapvetően ugyanazokat a történeteket mesélték és mesélik ma is mindenhol, hiszen az emberek ugyanazokkal az élethelyzetekkel küzdenek, bárhol is legyenek, bármely korban. A hallgatói igények tökéletesre csiszolták a meséket az évezredek alatt, valóban a lelkünkhöz szólnak. Viszont sok mese nem gyerekeknek való! Bajzáth Mária mesepedagógussal beszélgettünk, akinek a Népmesekincstár című könyvsorozata igen nagy népszerűségnek örvend a gyerekek körében.

 

Már követem az oldalt

X