Örökség-kiárusítás: megfizethető lenne az érzés, ami egy százéves szekrényhez kapcsolódik?

ZónánTúl

Örökség-kiárusítás: megfizethető lenne az érzés, ami egy százéves szekrényhez kapcsolódik?

„A képen látható állapotú régi szekrény eladó” – szól az egyik internetes piactér képaláírása. Az érezhetően amatőr fotón egy szürke olajfestékkel vastagon mázolt, egykor szebb napokat látott tálalószekrény, rajta egy vidéki sufniszervíz minden szükséges kellékével. A csavarok, olajos flakonok és törött fogú kulcsok borította pult hátterében tűzifa, csorba-zománcos lábasok és egy Simson poros konglomerátuma. A kép alatt pedig a kommentek…

„Patkánytanya!” „Elvárja a barom, hogy valaki még fizessen is neki a lomtalanításért!” „Nem hiszem el, hogy ezt valaki tényleg komolyan gondolja!” – hogy csak a legszolidabbakat idézzem. Telefonszám hiányában csak remélni tudom, hogy a hirdető olvas még üzeneteket. Nem sokkal később azonban érkezik a válasz: „igen, még megvan a szekrény!” „Nem, nem vagyok kereskedő, magamnak keresek felújítható régi bútorokat, eszközöket.”  „Őszintén megmondom magának, nem tudom, valójában mit is ér… Hagyaték.”

A kis falu főutcájának lerobbant háza előtt a tavalyi fű kóróját már senki nem vágja. „Adjon Isten!” – kiáltok be a rozsdás kapu fölött, „Fogadj Isten!” – felel a házból kilépő. Beljebb hív, kezet fogunk. „Olvasta?” – kezdi minden átmenet nélkül. „Olvastam… Nagyon sajnálom” – mondom, s pontosan tudom, mire gondol. „Mondja, érti ezt maga, miér’ csinálják?” „Menjünk, nézzük meg inkább.”

Az egykori ólból kialakított fáskamrában azonnal felismerem a fotón látott tárgyakat, melyek aztán a házigazda szavai által azonnal életre kelnek. „Ebbe a vödörbe fejte anyám a tehéntejet… A bontóasztalon még tavaly is volt disznóvágás. Itt állt apám, mikor agyvérzést kapott…”

A kékes fénnyel vibráló képernyőn jól látszanak az egyszerű telefonnal készített amatőr fotó hibái, azonban a rajta szereplő tárgyak mögött rejtőző történetek, az általuk írt életutak csak ott helyben, a poros sufni félhomályában válnak megismerhetővé. Vajon hány generáció múlt el, mire a lovaseke markolatát kérges tenyerek tükörsimára koptatták? Hányszor kellett nyitni-csukni a szekrény ajtaját, míg sarkába kicsiny árkot húztak a rá kulcsolódó ujjak? Hová tűntek a fejősállatok az istállókból, s hová tűnt az ember a tájból?

„A szekrény előbb a konyhában állt, s mikor öcsi Hollandból új bútort hozott, apám kihozta magának ide a műhelybe. Mert hát baja végülis nem volt.” A szürke olajfestékből vastagon jutott a faragott tálalószekrényre, bőven lesz vele dolog, mire letakarítom, de valahol belül mégis hálás vagyok érte: még az IFA-Skoda-Simson feltámasztások közepette is áthatolhatatlan védőpajzsként óvta a tömörfa szerkezetet.

A hideg szélben jólesne végre ismét az autó melegébe húzódni, de a gabonadézsák, dagasztóteknők, lapos és magas edények között álló ember csak mesél és mesél… A telefonon kapott méretek köszönőviszonyban nincsenek a szekrény valódi kiterjedésével, bepakolása így komoly logisztikai művelet. Harmadszor vesszük ki a csomagtartóból, hogy talán egy másik pozícióban betéve be tudjuk majd csukni rá az ajtót.

A zománcos lábosok ára jól becsülhető, de mennyit ér a kérges tenyerek ekemarkolaton végzett évtizedes csiszoló munkája? Megfizethető-e az az érzés, amely egy akár százéves szekrényhez kapcsolódik? „Hangulata, lelke van ezeknek” – s igazuk van, kik így mondják. Ennek megértéséhez viszont fotelből írt kommentek helyett valódi, életszagú találkozásokra, nyitottságra, emberségre van szükség.

A régi szekrény zeneterápiában használt hangszerek rejteke lesz.

„A dézsákért majd holnap visszajövök” – mondtam, s érkezett a felelet: „Felétek jó borok vannak. A péklapátra alkudjunk meg abban.”

Ajánljuk még: