A tengerrel való kapcsolatom nem egyszerű vonzalom, sokkal inkább állapot. Olyan, mint egy belső éhség, ami időről időre feléled, és addig motoszkál bennem, amíg meg nem látom újra a víz horizontját. Én a tengertől kapom vissza azt a részemet, amely a hétköznapok rohanásában rendre elvész. Biztosan sokan ismerik ezt az érzést. Mindenkinek más biztosítja azt a feltöltődést, ami időről időre elengedhetetlenül szükséges.
Az évek folyamán függőségem lett a tenger, ami sosem csak napozást és fürdést jelentett. Sőt. Néhány éve tanultam meg annyira úszni, hogy talán nem azonnal fulladnék meg, ha hosszan tesztelni kellene ezt a tudást…Szóval a tenger egy különös, borzongató függés számomra, amely megmutatja meddig terjed a mi világunk, és milyen aprók vagyunk benne valójában. Egyfajta viszonyítási alap. Vagyis egyszerre félelmetes, végtelen alázatra tanító és mégis felemelő. A tenger mellett az ember elkezd másként lélegezni. A hullámok ritmust adnak, a szél kifújja a fejünkből a zsivajt, a víz kéksége pedig valami ősi, ösztönös nyugalmat hoz.
A legtöbben a tengert nyáron ismerik meg: a napfény csillanásában, a turisták zsivajában, az élet tobzódásában. Pedig a tengernek van egy másik, sokkal intimebb, mélyebb arca is: a téli. Ez az az arc, amely a szemlélődést és az elmélkedést erősíti, és kisöpri a létezésből a felesleget. A téli tenger színei is mások. Azt figyeltem meg hogy a kék valahogy mélyebb, néha már-már tintaszerű lesz, és a zöldek is szürkésebb árnyalatot kapnak.
Advent idején utaztam Abbáziába. Nem kerestem nagy élményeket, egyszerűen csak vágytam a tenger csendjére. Ami valójában nem csend, de mégis. A Lungomare sétány Voloskot és Lovrant köti össze több mint 10 kilométer hosszan. Végig a parton halad, pici öblökkel, sziklákkal, kikötőkkel a tenger felől, és gyönyörű villákkal szegélyezve a hegy felőli oldalon. Az én tempómban ez egy kiadós 5-6 órás séta. A napsütéses 10-12 fokban egy szélmentes napon, egy ilyen helyen a tengerben gyönyörködni már-már ijesztően jó, az ember elkezd azon gondolkodni, hogy lehet ennyire mázlista. Ha végigmegyünk ezen a jól kiépített sétányon, tulajdonképpen Abbázia teljes történetét megismerhetjük.
Ez a történet a központban található Szent-Jakab templommal kezdődik, amely valószínűleg a 14. században épült. Ha csak a templom köré lassan kialakuló közösség maradt volna Opatijában, akkor elképzelhető, hogy a település ma egy kis horvát halászfalucska lenne. De nem így történt. Iginio Scarpa fiumei kereskedő 1843 körül úgy döntött, hogy kicsit vitorlázik a környéken, és történt, hogy meglátott a parton egy romos épületet. Ez a pillantás a mai Abbázia turisztikai történetének kezdetét jelentette, ugyanis Scarpa úr egy év leforgása alatt felépítette, és néhai feleségének emléket állítva Angiolina névre keresztelte a villát, amely az első olyan épület volt a környéken, ami nem lakhatás céljából épült, hanem üdülőnek. Ez az apró döntés aztán elindította azt a 150 éve tartó fejlődést, amelyben az egymás után épülő szállodák és villák sorozatával Abbázia megnyitotta kapuit a vendégek és gyógyulni vágyók előtt. Sok évszázaddal a Szent-Jakab templom megépítése után Abbázia egy kis halászfaluból az öböl elegáns, előkelő vendégek fogadására is alkalmas üdülőhelyévé nőtte ki magát. Scarpa első látogatása után 40 évvel épült az első igazi grand hotel, ahogy akkoriban nevezték: Kvarner Szanatórium, amely már terápiás, meleg és hideg fürdőházat is biztosított a látogatóknak. Időközben Scarpa úr fiai eladták az Angiolina Villát a Déli Vasúttársaságnak, amely itt rendezte be főhadiszállását. 1873-ban létrejött a vasúti összeköttetés Bécs, Budapest és Fiume között, és ez a turizmus abbáziai fellendülését is magával hozta. Hálófülkékkel bővülve kényelmes utazást biztosított az ide vágyóknak.
1889-ben császári és királyi rendelettel Abbázia hivatalosan is klimatikus gyógyhely lett. Ennek következményeként egymás után nyíltak a szanatóriumok, amelyek légúti panaszokra, szívbetegekeknek, reumásoknak kínáltak gyógyulást. Magyar orvosok egész generációja járult hozzá a környék egészségügyi turizmusának fellendítéséhez, az első monarchiabeli gyerekszanatórium is itt jött létre, Szegő Kálmán vezetésével. És ezzel párhuzamosan egyik villa épült a másik után, lassan kialakítva azt az eleganciát és építészeti sokféleséget, ami a mai Opatija egyik legfőbb vonzereje. Felsorolni is nehéz lenne ki mindenki pihent, gyógyult vagy nyaralt itt az Osztrák-Magyar Monarchia előkelőségei közül, vagy éppen a magyar írók, politikusok, költők, hírességek táborából.
Szóval ha az ember a Lungomare sétányon andalog, könnyen elképzelheti milyen lehetett itt korzózni a századfordulón. Ha nyitott az álmodozásra, és érzékeny a múltra, akkor a tenger szívszorító történeteket is mesél. Megtudhatjuk például, hogy a sétány egyik legikonikusabb pontján álló Leány sirállyal szobor helyén egykor egy Madonna-szobor állt, amelyet a Kesselstadt család állíttatott egy szörnyű tragédia emlékére. A szobor tekintete a tengerre nézett, oda, ahol Arthur Kesselstadt gróf és családja 1891 tavaszán, egy viharos napon a hullámzás áldozatai lettek. A fiatal grófot kimentették, a grófnét megtalálták ugyan, de már későn, Kesselstadt gróf teste azonban soha nem került elő. A Madonna az ötvenes években nagyon megrongálódott, ezért a felújított szobrot a Horvát Turisztikai Múzeumban helyezték el, amely egyébként a Villa Angiolinaban, a gyönyörű park közepén található. Azóta a Madonna helyett a Leány sirállyal fürkészi a tájat a Lungomare sétányon.
A téli tengerparton az ember nem akar rohanni. Szerencsés napokon, és ebből itt bőven akad, egyszerűen élvezi a napsütést és a tengert. Opatija adventkor is csodálatos. Van egy természetes eleganciája, ami minden évszakban jelen van. Ilyenkor hatványozottan, hiszen nincsenek zajos fürdőzők, úszógumi árusok, hömpölygő emberáradat. Mindenki nyugodt és mosolygós, még a Mikulásnapi fürdőzésre készülő "kutyakemény" férfiak is.
A fények, füzérek, karácsonyi dallamok estére ünneplőbe öltöztetik a várost, de mindezt sokkal halkabban, finomabban, mint nyáron bármi. Mintha mindenki tekintettel lenne a tenger téli lelkiállapotára, és nem akarná túlhangsúlyozni a saját díszeit. A város ünnepi fényei nem versenyeznek a tengerrel, ahogy beesteledik, tökéletesen kiegészítik azt.
A kávézók teraszán gőzölög a forralt bor, a cukrászdákban karácsonyi sütemények, a sarkokon sült gesztenye illata száll. És amikor a kellemes fáradtság és az éhség beköszönt, következhet a kulináris élvezetek ideje. Elmondhatatlan finomságok egész sora kóstolható jobbnál jobb éttermekben. A vacsora után pedig elengedhetetlen a tenger morajlásának meghallgatása, a kivilágított sétány tökéletes a finomabbnál finomabb fogások lesétálására is.
Talán furcsa, de aki igazán tengerfüggő, annak a tél adja a legerősebb adagot. Nyáron a tenger a tömegé – télen viszont ismét a miénk, akik valóban hallani akarjuk a hangját. Ilyenkor a part menti padokon könnyebb helyet találni, és ez különös, ritka lehetőséget ad: igazán ott lehet lenni, csak a tengerrel. Kettesben.
Címlapfotó: Zoran Bakic
Cikkünk megjelenését a Horvát Idegenforgalmi Közösség támogatta.
A város, amely fényben fürdik
Egy estém Zágrábban
