Szemtávolságra egymástól a lélek otthonra talál

Mostanában van módom több unoka-baba szemébe is belenéznem, kapcsolódhatok ekképpen gyereklelkekhez. Minden lehetőséget kihasználok erre, ölbe kapom őket, és csak nézem, nézem a csodás babaszemeket, amik egy pillanat alatt kapcsolódnak az enyémhez. Magam is meglepődöm, milyen intenzív, mennyire komoly, ahogy fürkészik az arcom, a szemem, hosszasan néznek, el nem engedik a tekintetem.

Az újszülötteknek a későbbi, remélhetőleg száz százalékos éleslátáshoz képest alig 15 százalékos a látása, ez négy hónapos korukra eléri a 30, majd nyolc hónapos korukra a 60-80 százalékot. A gyerekszemesz.hu cikke szerint a „csecsemők látásélessége az első hónapban nagyjából olyan, mintha egy felnőtt a szemészeti rendelőkben használatos látóélesség-vizsgáló táblán csak a legnagyobb betűt lenne képes elolvasni”. Vagyis csak nagyon homályosan látnak, és inkább a kontrasztos dolgokat.

Néha leveszem a szemüvegem, amikor a kezemben tartom őket. Körülbelül mínusz tíz dioptriát korrigál a szemüveg nálam, vagyis anélkül nem sok mindent látok. Közelről, körülbelül pont annyit megmutat a szemem, amennyit ők látnak belőlem, és láthatom az érdeklődést is a szemükben.

Az újonnan született unokák közül a tíz hónapos persze már az arcomat tapogatja nagy bátran, a kezével is feltérképezi azt, de a szemkontaktust sem engedte el. Egyszerűen szeret belenézni a szemembe, és sokszor mintha a sajátjával kérdezne a világ nagy dolgairól. Meg, hogy felveszem-e vagy sem, ha csak fölé hajolok. Nyúl értem, utánam és a szemével is kapaszkodik. Máskor meg, amikor már nagyom elfárad a karom és letenném egy kis időre, a szemével is tiltakozik kétségbeesetten. Úgy néz a szemembe, meghasad a szívem, nem tudom letenni.

Van egy boldog élménykép bennem, ahogy az egyik apróság és az édesapja egymás felé fordulva nézik egymást. Mintha aranyhuzalok indultak volna oda-vissza köztük. Nem egy pillanatig tartott az a mélységes kapcsolódás és nem is egy percig – nem tudom, meddig, mert ott számunkra megállt az idő. Álomszép látvány volt, tiszta lélekkapcsolódás. Olyan, ami megalapozza a gyerek-szülő kapcsolatot egy életre. Tudattalanul is visszaszalad majd ehhez a kapcsolódáshoz a szív, ha jön a kamaszkor feszülése, és ide talál majd vissza a gyerek azután, hogy megnő, és mindent megkérdőjelez, amit az apja képvisel.

A nagyobbik kislányunokám, aki már óvodás, szeret velem szembefordulva úgy játszani, hogy csak nézzük egymást szótlanul. Néha nevet, néha meg nem nevet a szeme, ahogy vizsgál engem. Lézerezi az arcom, a szemem, befúrja magát a pupillámba is.

Olyan a tekintete, hogy úgy érzem, nem maradhat előtte titok, mindent lát.

Sokkal többet lát belőlem, mint amennyit neki még mutatni akarok. Zavarba ejtő olykor az a helyzet és rendszerint én adom fel. Megcsiklandozom, elbohóckodom a pillanatot, mert olyan súlyos, hogy alig bírom el. Annyi mindent felkavar bennem, ahogy néz! Előhozza azt, hogy nekem nem volt módom hasonló korban ennyire mély, intenzív, egyszerre nyugtalanító, mégis szép érzelmi-fizikai intimitást átélni. Pedig ez az alap, ezek a mély egymásba nézések szülő-gyerek, és ahogy velem: nagyszülő – unoka között.

Sokszor meséltem már Dédóról ezen az oldalon. Nem volt vérrokonom, az unokáim dédmamája volt, fiatal anyuka életem legfőbb támasza. Tudjátok, milyen kép ugrik be először, ha szóba kerül, vagy ha rágondolok? A szeme. Az a csodálatos, kék tekintet a ráncok mély fészkében. Az a szem mindig nevetett. Ha nem, annak oka volt, de mindig tisztán és hitelesen kifejezte érzelmi állapotát.